gyermekáldás

Amikor azt hallottam, hogy a babák, illetve a beszélni tanuló totyogók sajátos nyelvet beszélnek, még nem tudtam, mit is jelent ez valójában. Most már értem. Mindenki mást beszél, de azt is hallottam, egy professzor elkészítette a baba-szótárat, ugyanis kiderült ezek a csibészek egymással kommunikálnak, méghozzá tökéletesen, és leírhatóan, fonetikusan. Csak részben sikerült ennek nyomára bukkannom, de az is megdöbbentő volt. Zoé, még fél évvel ezelőtt, amikor nem tudta kimondani, a kutyát a "kaka"-kifejezéssel illette, és mint megtudtam a jeles babaszótár alapján, ez tényleg a kutya. Sőt, hallottam egy társától, ugyan kicsit megkésve, ugyanezt, néhány hónappal azután, mikor Zoé már némileg integrálta az általunk használt nyelvet is. A kisfiút konkrétan hallottam "kaka"-t kiáltani egy arra futó "megbélyegzett" kutyus után. Most egy újabb dolog jött elő Zoénál, amin megállás nélkül a legkülönbözőbb helyzetben kapok röhögőgörcsöket, ez az ún. "Pitapata-nyelv", vagyis a kisgyerekek egyik legcsodálatosabb tulajdonsága, az ún. neologizmus, vagyis amikor új nyelvi kifejezőeszközöket találnak ki. Ez nálunk jelen pillanatban konkrétan ezt jelenti: minden, amiről nem tudjuk, vagy hirtelen nem jut eszünkbe, hogy  nevezik, az "pitapata". De néha "patapita". "ittanna pitapata" - 'ez itt a pelus rajtam' (ford. mami). Olyannyira, hogy ezt a praktikát Zoé átadta Franikának, és most már ő is javában és boldogan "pitapatázik", Andi barátnőm, a mama meg törheti a fejét, mint én is, hogy épp most mire érthette jeles gyermeke a kifejezést. És azért csalóka, mert sokszor olyan dolgok is "pitapaták", amikről egyébként tudjuk, hogy "pohár", "pelus", "csúszda", és egyebek. Nagyon élvezem ezt a "pitapata"-dolgot, de lehet, hogy mégis inkább a bölcsi, azaz a számára megfelelő közösség, és a mamának egy jól fizető antropológusi (ami főleg jól fizető:), vagy újságírói állás lenne a megoldás, ahol mozgósítani tudná azt a néhány megmaradt velőrózsáját, amit nem söpört el a gyerekprojekt-cunami út közben? :)  Bárhogy is cinikuskodom, azért a legfantasztikusabb a gyerekekkel való együttlétben, az pont ez: megtanítanak újra felfedezni minket a világot, illetve pontosabban jelen lehetünk annál, ahogy ők fedezik fel azt, és szabadon asszociálnak rá. És miért ne lehetne egy csomó minden nem "pohár", vagy "virág", vagy "felhő", hanem PITAPATA?!

Talán a bennem lévő ősi lélek, vagy csak az, amit egyszerűen intuíciónak neveznek dolgozott akkor is. Már az utolsó heteket töltöttük a Szász Károly utcában, és nap közben kartonoztuk az életünket, dobozoltunk, szedelőzködtünk...akkor még nem tudtam, hogy a semmibe. Zoéval kiszaladtunk a Millenárisra, a Manó-játszótérre. Tipikus nyárutóbéli hőség, álló levegő, amikor semmi sem mozdul. Sehol senki, egy lélek sem, kilométeres körzetben, még akkor sem, ha ez a város központja. Vadalmákat szedegettünk, homokoztunk, majd Zoé bebújt a kis házikóba, én meg utána. "Elkaplak, Te kis csibész!"- kiabáltam, de már kezdődött a kuckós korszak: elbújt előlem.

Majd amikor tényleg elkaptam, hogy jól megszorongassam, és aztán összepusziljam, egyszerűen hanyag eleganciával, és valami csodálatos, pajkos mosollyal beállt a mesebeli házikó ajtajába, és rám pillantott. Ez volt a pillanat! A szemébe néztem, és megéreztem valamit, valamit, amit már oly sokszor, csak annyira máshogy...az örökkévalóság lehelletét, azt a pillanatot, amikor megáll az idő, és bekövetkezik valami csoda, mintha egy vákuum keletkezne az Univerzumban. Néztem ezekbe a galaktikus kék szemekbe, amik kíméletlenül, de mégis olyan csodálatosan szembesítettek a saját halandóságommal és halhatatlanságunkkal egyszerre, az élet csodájával. Azzal, hogy nincs múlt, és jövő, csak a jelen van. Ez a pillanat. Csak a pici lányom, és én. Isten szemébe néztem. Nem tudtam levenni a szemem róla, csak bámultam rá, és magamba szívtam. Tudtam, hogy ez megmarad. Tudtam, éreztem, hogy megváltódtam. Hogy megértettem az élet lényegét. Az összes galaxis ott csillogott azokban a mélykék szemekben.  Az, aminek hatására József Attila az Ódát írta, csak én a lányomnál éreztem, és nem is lehet jobban kifejezni: 

"A pillanatok zörögve elvonulnak, de Te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és kihunynak, de Te megálltál szememben." 

Nem tudtam, hogy egy bő hét múlva összeomlik az életünk, hogy valójában minden, amit olyan biztosnak tudtam, semmi más nem volt, csak kártyavár, hogy az embert nem menti meg semmi a saját sorsától, hogy nincs biztonság, hogy soha semmi maradandó, hogy nem tart fenn védőháló, család, hogy egyik napról a másikra összeomolhat minden. És, ami összeomolhat, az össze is omlik. Nem tudtam, hogy a családi idillből már csak másodpercek vannak hátra, vagy hogy fél év múlva elválunk Danival, hogy életem talán legsötétebb, leghidegebb tele jön, hogy az Apokalipszis közeleg, hogy épp az Armageddon előtti pillanat volt ez , hogy a vihar nagyobb lesz, mint az összes monszunfelhő együttvéve a délutáni, szétpukkadás előtti égen valahol Flores-en...nem tudhattam, de valamiért mégiscsak kaptam ezt a pillanatot, mint ajándékot, amibe kapaszkodhattam. És amibe most is kapaszkodom, minden egyes alkalommal, amikor elkeseredem. És a vicc az, hogy ez ismétlődik, hogy állandóan kapok emlékeztetőt. Mint épp az imént is:

Nem tudom már, hanyadszorra ered el a hó ezen  a télen, pedig már  csak 8 nap, és március van. Nem tudom, hanyadszorra rugaszkodom neki a reggelnek, úgy, hogy nyelem a könnyeimet, és abban reménykedem, hogy hamar elmúlik ez a nap is, már csak 12 óra a fürdésig, és akkor megint boldog öntudatlanságba süppedhetek a manóm mellett az ideiglenes könyörszállásunkon a nagyinál, akinek köszönhetően nem anyaotthonba kellett mennünk, mert nekem egyedül annyi pénzem sem lenne, hogy kifizessem a fűtést az új lakásban, amit eredetileg Danival terveztünk megvenni, de nekem kellett őt kivásárolnom. Anyám segít mindenben, a pénzben is, mert nekem nem lenne, még Zoét eltartani sem, és ez frusztrál, és és  és nem tudom átejteni a kismanót, mert már érzi mélyen, hogy Mami megint sírni fog, és rámordul, mert megint ráönti a kakaót a Nagyi török szőttes terítőjére, de igazából érti, hogy nem is ezért. De ma is, úgy néz rám, csintalan tekintettel, szinte kacsintva, hogy ugyan már, csak nem gondolod, hogy most bőgni fogsz megint?! Túl jó csajok vagyunk ahhoz, hogy elkeseredj! És igen. Amikor Zoé szemébe nézek, arra gondolok: Sikerülni fog. Minden rendben lesz. Sima ügy.  

Szia Mikulás!

Tudom ám, hogy ki vagy! Anya elmondta: Most az Északi sarkon laksz, Lappföldön, de régen Hyppo püspöke voltál, és akkor is, ugyanúgy, mint most, segítetted a kisgyerekeket, és sok-sok ajándékot hoztál nekik, és imádkoztál értük. Ekkor én még nem éltem, mert én, a Zoé egy új kis jövevény vagyok ezen a bolygón, és még csak másfél éves múltam! A teljes nevem egyébként Tarr Zoé Lilien. Szép, ugye? Anya szerint olyan szép a nevem, mint amilyen szép magam is vagyok!

Anya azt is mondta, hogy értem is imádkozol, ha megkérlek, sőt, hogy teljesíted a legtitkosabb kívánságaimat is. Megtennéd? Van a legtitkosabb, de azt nem tudom így nyíltan, egy blogban közzétenni, de ha ma éjjel meglátogatsz, a füledbe súgom, és ha elaludnék mégis, bár nagyon igyekszem fent maradni, hogy lássalak, akkor meg odaírom egy lapra, és a párnám alá helyezem, hogy Te is el tudd olvasni. Megtennéd, hogy teljesíted? Ahhoz még puttony sem kell, mert nem lehet kézzel megfogni. Szóval, térjünk akkor a kézzel is (és szájjal is;) megfogható dolgokra: Ha lehet, ugyanúgy, mint minden más gyerek, én is kérek csokit, és légyszi, légyszi, hozz egy olyan tök szupi ádventi csoki-kalendáriumot nekem!

Ja, és ha itt vagyunk, hozz légyszi, légyszi még egy kutyát is, jó? Ez azért fontos ugyanis, mert a bolygó összes élőlénye közül én, a Zoé, kizárólag a kutyusokat regisztrálom, hiába mutogatja a Mami nekem sorra a színes tengeri halakat, a bálnát, a dzsungel állatait, ha az én radarom csak a kutyákat jelzi! Ha nem is élőt, de legalább egy plüsskutyit hozz a puttonyodban, légyszi!

Nagyon köszönöm, drága Mikulás!

Szerintem tök klassz dolog itt lenni úgy, hogy tudom, Te is vagy, és hogy Te tényleg a gyerekeket véded!

Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek! Már várom az éjjeli találkozót!

Sok-sok puszi,

Zoé <3

Alszik. A lába rézsút a párnámba fúródik, fejjel lefelé, hassal előre, kiterülve , zoknis lábamhoz fúrva a fejét, ami kinyújtva tartja a laptopot. Minden tüsszentésemnél dob egyet magán. Így gurult át egészen a lábamig. Két perc, és leesik a matracról. De érzem, nyugalom van benne, az álmában. Tudatos alvás. Jó tudni, hogy így tud aludni. 21. századi gyermek. Kis űrlényem. Alszik a repülőn, a hordozóban, hajón,  csészealjon, étteremben, tengerparton, holdfényben, piacon, kikötőben, mindenhol. Ő már más. Talán tudja, hogy nem "kötődhet röghöz". Hogy a biztonság valahol másutt van, nem a tárgyakban, nem a környezetben. Hanem belül. Kipakoltuk a lakást, már csak a nagy közös matrac van, a galérián, a lávalámpa, némi mosódió, a Buddha-maszk, és a reggeli békás tányér. Költözünk. Apa Londonban prezentál, szombaton jön haza. Nagynénit reggel hozzuk haza a reptérről. Mama szörföl a neten. Ez nem a kandalló tüze, ami roppan néhányszor. Nem a sercenő gyertya fénye az őszi sötétben. Nem a dió íze a nyelv alatt. De mégis hasonló. Nyugalom, és boldogság. Látom, érzem rajta, ahogy alszik. és összefonódunk a nyugalomban.

Hol volt? A Nagy-korallzátony mélyén, az Ausztrál partoknál. Hol nem volt...Hiszen már mondtam: Nem volt például Budapesten sem, mert Ausztráliában volt, a Nagy Korallzátonyon. Vagyis volt egyszer egy rendes, tisztességes mantacsalád: manta-papa, manta-mama, két nagyobbacska manta-fiú, és egy jóval kisebb manta-leány, akiket azért jobb a nevükön nevezni: Maeve volt a legkisebb, Ro és Aaron a fiúk, Mairah a mama, és a papa pedig Ketu. Hogy miért így hívták őket, azt nem tudom. De sok furcsa nevet viselnek a tengeri népek. Azonban itt még különösebb, hogy ezek manták voltak. Komolyan nem tudjátok, mik is azok a manták? Hát még sosem voltatok ráját simogatni a Tropicarium-ban apával-anyával? Nos, a manták is olyanok, nagyon hasonlóak, mint a ráják, csak sokkalsokkalsokkalsokkal, de sokkal nagyobbak. És olyan békések, nagyok, hogy nincs is a vizekben természetes ellenségük. Csak lebegnek naphosszat a vízben, igen, pont ott, a nagy korallzátonynál, és a táplálék meg átfolyik a szájukon, és nem is kell hozzá vadászniuk, sőt, mégannyira sem kell aztán megfőzni, megsütni a zsákmányt, vagy asztalhoz ülni, és késsel-villával enni. Szóval, csak lebegnek, a kaja meg jön...Ezért a manták nagyon nyugodtak. Személy szerint én nagyon irigylem őket, mert amikor számlákat kell befizetnem a sárga csekkel sorba állva, mindíg eszembe jutnak. (folyt. köv.)