gyermekáldás

Nem maradhat ki a Diótörő a karácsonyi repertoárból, és ezzel még meg kellett koronázni a téli szünetünket. Sokat törtem a fejem, hogy hogyan tálaljam először Zoénak a Diótörőt, és persze rábukkantam egy gyönyörű bábszínházas előadásra. Irodalmi volt: jegyek félretéve, a Nagy Fogat ment: Zoé, Nagyi, Dóri nagynéni, Mami. Időben érkezés a fiatalabb generáció részéről, "Tegyétek kívülre a kulcsot!"-című, gyerekkori sürgető Nagyis hozzállás: hiába a szombat, még kezelések, páciensek sora. Szóval: "Vegyétek át a jegyeket, menjetek fel, hagyjátok a pénztárban az enyémet, majd megyek!" Gyönyörű, idilli, hatalmas bábos kezdés..felmenő ősanya sehol. 15 perc múlva már valódi, élet nagyságú bábok...mozgolódás, zseblámpa villan, matatás a soroknál...egy idő után a miénknél. Magamban mosolyogva, lányom az ölemben, csendben, majd hírtelen felismerés dialaittas, levegőbe hasító ordítás kíséretében: "NAAAAAAGYÍÍÍÍÍÍÍ!!!!!!" Hatalmas röhögés a nézőtéren. soha nem gondoltam volna, hogy a lányom egyszer képes lesz ilyen profin, öntudatlanul bosszút állni azért a sok késésért, amit mi magunk kicsi lányként elszenvedtünk a tesómmal! Drága Nagyika, legalább pár percig a rivaldafényben:))))

Bár Dioótörő majd csak karácsonykor újra, azért van miből addig is mazsolázni:

www.budapest-babszinhaz.hu/musor.html

És a harmadik történet:

Nem terveztem a babóval túl fergeteges szilveszteri bulit, de azért nagyon klassz volt, hogy átjöttek Viktorék: Mártika, Viktor, Mazsola kutya, és Zoé persze imádta a Mazsival való együttlétet, élvezte minden pillanatát, én pedig tudtam beszélgetni a legjobb barátnőmmel, és férjével, Viktorral, akivel nagyon fontos vitát folytattunk a gyerekeneveléssel kapcsolatosan, és persze én maradtam alul, mégha nem is értek egyet mindennel, amit Viktor poroszos (oroszos) alternatív módszere kínál...De azért valahol mégiscsak megérintett az a megjegyzése, amit valóban igaznak érzek: A gyerek olyan, mint egy kert, és nagyon fontos, hogy öntözzük, tápláljuk. locsoljuk, metsszük, és meg is lesz az eredménye. Nem hiába, egyik fia, pont, mint ő, teniszbajnok;) De nemcsak emiatt fontos, hanem mert tényleg igaznak érzem: Minden erőfeszítés, amit egy szülő tesz a gyerek érdekében, busásan megtérül. És csodálatos a metafora a kerttel. A gyermek tényleg egy kert. Védelemre, táplálásra, szeretetre, és néha itt-ott metszésre szorul, és szelíd terelésre. És nagyon hamar látszik minden eredmény. Mégis: most nem ez a harmadik történet, hanem ez:

Míg Zoé "nagyizott", haza szaladtam, és feltettem a lencsét (indiait, szigorúan, sok curry-vel, hogy fertőtlenítsen, és megtisztítson az óév összes "fertőző" bánatától;), valahogy bekapcsoltam a Katától kapott cd-t, és hallgatni kezdtem, amikor arra lettem figyelmes, hogy a kismama-jógán gyakran hallgatott mantrát énekli Deva Premal. Nagyon megörültem, mert már régen kerestem ezt a mantrát: a védelmi mantra, de számomra, mivel egy várakozásteli időszakban hallgattam, amikor Zoét vártam, valahogy úgy éreztem mindíg, hogy egyben az új kezdetét jelenti...és mindez az utolsó napon, az év utolsó napján. Úgy megörültem, hogy örömökben el is sírtam magam. És pont ilyen jó energiákkal teli volt ez az új év is! És pont úgy jött minden, ahogy kellett. Ez a mantra kísér minket! Érdemes meghallgatni: Leolvad minden, ami rossz, és bejön a fény, minden, ami már ott várakozott az ajtó előtt:)

Lekéstük Nagyival együtt a téli szépségű Budakeszi Vadasparkot (ami csak ezen egy napon, vagyis december 31-én tart nyitva csak 13 óráig), tehát sétáltunk egyet az erdőben. De Zoé elaludt, míg a Nájira (Nagyira) vártunk, és az általam készített, jéghideg téli pikniket is lecsúszta...mivel: aludt. Ez volt az előzetes fotó. De persze nem pusztán szépítő alvást tartott, hanem energiát is gyűjtött a kurjongatásra, amit azután Nagyi ajándéka, a Szilveszteri Trombita is erősített. Olyan hangosan trombitált, hogy szóltam: pont most, az újévre készülődve megzavarni a tündéreket talán mégsem olyan okos dolog az év utolsó napján...De a trombitálás csak folytatódott, és persze a Nagyival együtt. Van is rá bizonyíték:) A tündérek csak nem tudtak békében maradni az erdőben, úgyhogy trükkhöz folyamodtak, és ellopták Zoé helyes kis pinkie-winkie, szintén Nagyitól kapott tündér-antennáját. Ott, az erdőben! Nem maradt más hátra, nekiindultunk, hogy megkeressük! Meglett ugyan, de azért jó tanulság volt, hogy az erdő a tündéreké, ott ők az urak, és mi csak vendégek vagyunk.

Nem tudom másként értelmezni ezt a történetet, mint egyfajta Aesopus-féle tündér-tanmesét: a tündérek megvicceltek minket;)

És persze miért is ne, egy ilyen vicces kis fickó láttán...Vagy mégiscsak máshogy lenne? Hogy nekem van otthon egy házi-manótündérem, akit csak így akartak visszacsalogatni a tündérek, hogy ellopták a tündér-antennáját. De akárhogy is, az előző tanulság akkor is érvényes. Sőt, az is, hogy Zoénak meg itt van a helye velünk, ebben a családkában, az emberek világában, és mégha tündér is a származása, akkor is ide jött, erre a különleges tanuló-bolygóra, és a tündéreknek ezt is sikerült megérteniük;) 

Egyszer: Zoé a gyerekszékből irányítva nyomta meg magán a terminátor gombot, amit én csak "ZOÉNÁTOR;)"-nak nevezek, és programozta magát pusztításra: a csilis (erős narancsszínű) olajat célozta meg (az én hülyeségem, hogy el tudta érni az etetőszékéből), és ejtette le az étkező kövére: a gravitációt követő detonáció következtében ez szétfröcskölt a tojásszínűre festett, persze, spécin, extra kóddal kevert színű ebédlő falán. Először csak megbénultam, aztán némán kezdtem takarítani, összeszorítottam a fogamat, és gyorsan lefoglaltam a kezeimet, amik persze ráálltak arra, hogy egy mozdulattal kinyissák az ebédlőablakot, és játszi könnyedséggel libbentsék ki rajta a 13 kilós súlyt, ami a gyereket összetartja, nem tudom, hogy milyen sebességgel, de félő, ha nem eléggel, akkor csak egy "laposraverés" után. De miután az olaj teljességgel takaríthatatlan egy ponton túl a földön is, így nem sikerült lenyugodnom, és csak még némábban pusztítottam a saját agysejtjeimet suvickolás közben. Mire Zoé kibökte: "Mami, nincs semmi baj, nézd meg, milyen érdekes oroszlánfejet formál a folt a falon!" Katt. Észre sem vettem ennek a mondatnak mély és univerzális jelentőségét, miszerint mennyire feleslegesen is látjuk mi, felnőtt gyerekek a világot a gyermeki kreatív látásmódhoz képest. Legalább sikerült neki megnyomna azt a gombot, amivel megakadályozta nálam az erek szétpattanását a hipotalamuszom környékén. És arra építettem, hogy mindenfajta kommunikáció jobb, mint az általam indított, előzetes nem-kommunikáció, így beadtam a derekam, és jólesően ordibálni kezdtem vele. Az egyetlen szabály, amit igyekeztem betartani, az az volt, hogy ne rá dobáljam a jelzőket, és maximum a cselekedeteit kritizáljam, szóval, igyekeztem a klasszikus Gordoni módszert ötvözni a saját ösztöneim által megszólaltatott hangokkal, amik kiömlöttek belőlem. Nem tudom, ezzel mennyire sikerült megvédenem a súlyos lelki sérülésekről. Nem biztos, hogy ez a pillanat volt az. Mert azért valljuk be, a saját ösztöneim abban a pillanatban jóval hangosabban zongoráztak rajtam, mint a Gordoni módszer szigorú szabályai. "Direktbe" nem használtam rá csúnya jelzőket, de nem igazán gondolom, hogy ezzel hatalmasat alkottam, főleg, ha tekintetbe veszem, hogy egy viszonylag normál hangnemben elejtett "Hát, Te hülye vagy!"-kijelentés lehet, hogy kevéssé lett volna káros a "Melyik kibaszott gombot kell megnyomni rajtad, hogy leállj a pusztításról?!" -hoz képest. De egy idő után lenyugodtam, bocsánatot kértem a hangnemért, hogy nem tudtam fékezni magam, és elmagyaráztam -ekkor már normál üzemmódban, a szabályok tisztességes betartásával, hogy nekem mi volt rossz ebben az egészben, majd kezet nyújtottam, és kibékültünk. Séta innen indult...

A képen már feltűnően látszik, hogy sikerült a gombot megtalálni, és kinyomni rajta....ööö...rajtam)

Régi kínai igazság, hogy egy kép felér ezer szóval. Nem szeretnék semmi mást, csak azt, hogy ez a kép maradjon meg az elmúlt Karácsonyunkról, mert akkor tudom, hogy minden rendben van...:))))