Egyszer: Zoé a gyerekszékből irányítva nyomta meg magán a terminátor gombot, amit én csak "ZOÉNÁTOR;)"-nak nevezek, és programozta magát pusztításra: a csilis (erős narancsszínű) olajat célozta meg (az én hülyeségem, hogy el tudta érni az etetőszékéből), és ejtette le az étkező kövére: a gravitációt követő detonáció következtében ez szétfröcskölt a tojásszínűre festett, persze, spécin, extra kóddal kevert színű ebédlő falán. Először csak megbénultam, aztán némán kezdtem takarítani, összeszorítottam a fogamat, és gyorsan lefoglaltam a kezeimet, amik persze ráálltak arra, hogy egy mozdulattal kinyissák az ebédlőablakot, és játszi könnyedséggel libbentsék ki rajta a 13 kilós súlyt, ami a gyereket összetartja, nem tudom, hogy milyen sebességgel, de félő, ha nem eléggel, akkor csak egy "laposraverés" után. De miután az olaj teljességgel takaríthatatlan egy ponton túl a földön is, így nem sikerült lenyugodnom, és csak még némábban pusztítottam a saját agysejtjeimet suvickolás közben. Mire Zoé kibökte: "Mami, nincs semmi baj, nézd meg, milyen érdekes oroszlánfejet formál a folt a falon!" Katt. Észre sem vettem ennek a mondatnak mély és univerzális jelentőségét, miszerint mennyire feleslegesen is látjuk mi, felnőtt gyerekek a világot a gyermeki kreatív látásmódhoz képest. Legalább sikerült neki megnyomna azt a gombot, amivel megakadályozta nálam az erek szétpattanását a hipotalamuszom környékén. És arra építettem, hogy mindenfajta kommunikáció jobb, mint az általam indított, előzetes nem-kommunikáció, így beadtam a derekam, és jólesően ordibálni kezdtem vele. Az egyetlen szabály, amit igyekeztem betartani, az az volt, hogy ne rá dobáljam a jelzőket, és maximum a cselekedeteit kritizáljam, szóval, igyekeztem a klasszikus Gordoni módszert ötvözni a saját ösztöneim által megszólaltatott hangokkal, amik kiömlöttek belőlem. Nem tudom, ezzel mennyire sikerült megvédenem a súlyos lelki sérülésekről. Nem biztos, hogy ez a pillanat volt az. Mert azért valljuk be, a saját ösztöneim abban a pillanatban jóval hangosabban zongoráztak rajtam, mint a Gordoni módszer szigorú szabályai. "Direktbe" nem használtam rá csúnya jelzőket, de nem igazán gondolom, hogy ezzel hatalmasat alkottam, főleg, ha tekintetbe veszem, hogy egy viszonylag normál hangnemben elejtett "Hát, Te hülye vagy!"-kijelentés lehet, hogy kevéssé lett volna káros a "Melyik kibaszott gombot kell megnyomni rajtad, hogy leállj a pusztításról?!" -hoz képest. De egy idő után lenyugodtam, bocsánatot kértem a hangnemért, hogy nem tudtam fékezni magam, és elmagyaráztam -ekkor már normál üzemmódban, a szabályok tisztességes betartásával, hogy nekem mi volt rossz ebben az egészben, majd kezet nyújtottam, és kibékültünk. Séta innen indult...
A képen már feltűnően látszik, hogy sikerült a gombot megtalálni, és kinyomni rajta....ööö...rajtam)
