Talán a bennem lévő ősi lélek, vagy csak az, amit egyszerűen intuíciónak neveznek dolgozott akkor is. Már az utolsó heteket töltöttük a Szász Károly utcában, és nap közben kartonoztuk az életünket, dobozoltunk, szedelőzködtünk...akkor még nem tudtam, hogy a semmibe. Zoéval kiszaladtunk a Millenárisra, a Manó-játszótérre. Tipikus nyárutóbéli hőség, álló levegő, amikor semmi sem mozdul. Sehol senki, egy lélek sem, kilométeres körzetben, még akkor sem, ha ez a város központja. Vadalmákat szedegettünk, homokoztunk, majd Zoé bebújt a kis házikóba, én meg utána. "Elkaplak, Te kis csibész!"- kiabáltam, de már kezdődött a kuckós korszak: elbújt előlem.
Majd amikor tényleg elkaptam, hogy jól megszorongassam, és aztán összepusziljam, egyszerűen hanyag eleganciával, és valami csodálatos, pajkos mosollyal beállt a mesebeli házikó ajtajába, és rám pillantott. Ez volt a pillanat! A szemébe néztem, és megéreztem valamit, valamit, amit már oly sokszor, csak annyira máshogy...az örökkévalóság lehelletét, azt a pillanatot, amikor megáll az idő, és bekövetkezik valami csoda, mintha egy vákuum keletkezne az Univerzumban. Néztem ezekbe a galaktikus kék szemekbe, amik kíméletlenül, de mégis olyan csodálatosan szembesítettek a saját halandóságommal és halhatatlanságunkkal egyszerre, az élet csodájával. Azzal, hogy nincs múlt, és jövő, csak a jelen van. Ez a pillanat. Csak a pici lányom, és én. Isten szemébe néztem. Nem tudtam levenni a szemem róla, csak bámultam rá, és magamba szívtam. Tudtam, hogy ez megmarad. Tudtam, éreztem, hogy megváltódtam. Hogy megértettem az élet lényegét. Az összes galaxis ott csillogott azokban a mélykék szemekben. Az, aminek hatására József Attila az Ódát írta, csak én a lányomnál éreztem, és nem is lehet jobban kifejezni:
"A pillanatok zörögve elvonulnak, de Te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és kihunynak, de Te megálltál szememben."
Nem tudtam, hogy egy bő hét múlva összeomlik az életünk, hogy valójában minden, amit olyan biztosnak tudtam, semmi más nem volt, csak kártyavár, hogy az embert nem menti meg semmi a saját sorsától, hogy nincs biztonság, hogy soha semmi maradandó, hogy nem tart fenn védőháló, család, hogy egyik napról a másikra összeomolhat minden. És, ami összeomolhat, az össze is omlik. Nem tudtam, hogy a családi idillből már csak másodpercek vannak hátra, vagy hogy fél év múlva elválunk Danival, hogy életem talán legsötétebb, leghidegebb tele jön, hogy az Apokalipszis közeleg, hogy épp az Armageddon előtti pillanat volt ez , hogy a vihar nagyobb lesz, mint az összes monszunfelhő együttvéve a délutáni, szétpukkadás előtti égen valahol Flores-en...nem tudhattam, de valamiért mégiscsak kaptam ezt a pillanatot, mint ajándékot, amibe kapaszkodhattam. És amibe most is kapaszkodom, minden egyes alkalommal, amikor elkeseredem. És a vicc az, hogy ez ismétlődik, hogy állandóan kapok emlékeztetőt. Mint épp az imént is:
Nem tudom már, hanyadszorra ered el a hó ezen a télen, pedig már csak 8 nap, és március van. Nem tudom, hanyadszorra rugaszkodom neki a reggelnek, úgy, hogy nyelem a könnyeimet, és abban reménykedem, hogy hamar elmúlik ez a nap is, már csak 12 óra a fürdésig, és akkor megint boldog öntudatlanságba süppedhetek a manóm mellett az ideiglenes könyörszállásunkon a nagyinál, akinek köszönhetően nem anyaotthonba kellett mennünk, mert nekem egyedül annyi pénzem sem lenne, hogy kifizessem a fűtést az új lakásban, amit eredetileg Danival terveztünk megvenni, de nekem kellett őt kivásárolnom. Anyám segít mindenben, a pénzben is, mert nekem nem lenne, még Zoét eltartani sem, és ez frusztrál, és és és nem tudom átejteni a kismanót, mert már érzi mélyen, hogy Mami megint sírni fog, és rámordul, mert megint ráönti a kakaót a Nagyi török szőttes terítőjére, de igazából érti, hogy nem is ezért. De ma is, úgy néz rám, csintalan tekintettel, szinte kacsintva, hogy ugyan már, csak nem gondolod, hogy most bőgni fogsz megint?! Túl jó csajok vagyunk ahhoz, hogy elkeseredj! És igen. Amikor Zoé szemébe nézek, arra gondolok: Sikerülni fog. Minden rendben lesz. Sima ügy.
