...ezek a szavak már önmagukban is nagyszerűek, és rögtön szép dolgok jutnak róluk eszünkbe. Élet, sziget, természet: Minden, amit ezen a bolygón szeretünk. De ez hagyján! Hát még ha ezen szép kifejezések gyerekek nevei! És az ilyen találkozók nem véletlenek. Szerintem megszervezték. Biztosan, előre! És minket, szülőket titokban irányítottak, tudatilag befolyásoltak jó előre, hogy majd pont azon az augusztusi délutánon a tikkasztó melegben pont a Rózsa-dombon, a Gül Baba türbéhez kísérjük őket az NBC-re, a Nagy Bolygóbéli Csúcstalálkozóra. Ezt nekünk persze turista-városnézés fedőnéven nyomták le a torkunkon;) Biztos így volt, mert nem tudom, miért jött az a váratlan, intuitív érkezésem, hogy a számtalan nevezetesség közül Budán Andreasnak és Robertnek, bajor barátaimnak ezt "adjam elő". Mindegy. Jómagam így indokoltam meg: "Ez Európa egyik legészakibb muszlim síremléke, és a török időkből itt maradt emlékek egyik legjellegzetesebbje: Gül babának, a rózsák atyjának sírja." Őket érdekelte, Zoé(élet) meg csak így tudott csúcstalálkozót tartani Doával(természet) és Adával(sziget), a két Ruhr-vidéki, harmadik generációs németországi török kiskölyökkel, akik tanár szüleikkel 3 hetes dalmáciai nyaralásukat akarták lekerekíteni így, hogy még Budapestet is megnézik. Fura kis hádzs volt ez, az őrök jó nagyokat pislogtak, amikor a szent szökőkutat megrohanta egy szöszke, és két tejeskávé színű kiskrapek, akik ordítva fröcskölték magukra, és még inkább egymásra a vizet, bőrszandálokban rohantak bele egyenesen a kútba, míg mi, szülök megvitattuk a bevándorló-kérdést Németországban, a válságot, a magyarországi gazdasági helyzetet, és Zübeidával, a mamával kitértünk az ovik-sulik komparatív kérdéskörére a két országban. Egyszóval: hülyeségekről beszélgettünk. 
De azért abban maradtunk, hogy ha már így "megvezettek" bennünket jeles csemetéink, akik -láthatóan évezredek óta ismerhetik egymást, mert úgy játszottak egymással, mintha együtt lennének nap, mint nap, hogy akkor mi megyünk Mühlheim-ba, ők meg majd visszajönnek Budapestre. Csak hogy a gyerekek által kidolgozott titkos haditervet teljesítsük. Rájuk néztem, ahogy a hőségben őrjöngve pancsoltak, nevetgéltek, kergették egymást a síremlék és a rózsabokrok között, és furcsa, szívdobbantó, szintén örök-érvényű, valódi csúcs-élményem volt: Igen, ők valóban "csúcstalálkoznak" itt, és ők valóban a saját nevüket képviselik, nagy betűvel: ők a TERMÉSZET, akik SZIGETET alkotnak ebben a furcsa rohanó világban, azzal, hogy a pillanatnak élnek, hogy értik, mi ennek a fura, értelmetlen bolygónak a lényege, maga az önmagáért való lét, ami lehet, hogy értelmetlen, vagy nem az, az mindegy, de VAN. Ők az élet. A mindenkori önvaló, örök ÉLET. És megint valami fontosat megértettem általuk: Hakuna Matata:) Ne aggódj annyira! (Egy kicsit nekünk szülőknek azért kell aggódni, ez a dolgunk, hogy nekik ne kelljen annyira (persze csak addig, amíg ők is szülők nem lesznek)! Az élet szép, és a dolgoknak megvan a helye. Még az is jól van elrendezve, hogy meghalunk. Vagy hogy a következő pillanat már soha nem lehet az, ami az előző volt. De van, amikor egy másodpercre megkapjuk azt a kegyet, hogy kimerevítődjön a kép. És ez a kép most a szívembe égett. Az a meleg, augusztusi gyerek-csúcstalálkozó, és fröcskölős, kiabálós, élet-élvezős pillanat, háttérben a Rózsák atyjának csodás kertjében. Az élet kis kertjében...vagy nagy
kertjében.
Eleddig így történt: Budapest 1974-2010: itthon a saját teraszról, jó messziről, igaz, kimaradt a Görögtűz, amit a Gellért-hegyről lőnek fel, tolongás a rakparton, hajóról a Dunán, vagy éppen Münchenben, szemeszter-szünetben diákmunka a Siemensnél, augusztus 20-ikai telefonbeszélgetés a családdal, háttérben a tüzijáték hangjai, itthon, hatalmas zivatar, épp Rómában, Ladispoliban, Kathmanduban, aztán ismét itthon, barátokkal, tolongva a Széchenyi-hegyen, a kilátónál, vagy a Gellért-hegyen a kocsisorban, később a saját erkélyen, tüzijáték-bulit szervezve, haverokkal, aztán nevelt gyerekekkel, sorban állva a Dunaparton, millió ember között, aztán saját gyerekkel és férjjel, újra Gellért-hegy, Filozófusok sétánya, aztán megint rakpart, ismét a családdal...
Nem tudom, pontosan, mikor kezdődik egy egészséges kiskölyöknél a képzőművészetek iránti élénk érdeklődés, ezért időben elkezdtem "erőltetni":) Persze értelemszerűen a művészet rengeteg formában vesz körül minket, és az érdeklődés az élet minden dolga iránt folyamatos és megállíthatatlan a gyerekeknél. A gyermeki lélek maga a művészet. De persze érdemes némileg erősíteni ezt a minden iránt érdeklődő, ősi vágyakozást a szépség iránt. Az pedig csak fantázia kérdése, hogy mennyire engedjük, illetve inspiráljuk, hogy egy kis lény magát az életet művészetnek élje meg, sőt, felfedezze a művészetet mindenben. Tehát nem feltétlenül csak iskolásan lehet ezt "manipulálni", noha gyakran ez a legkézenfekvőbb: Zoé is már két hónaposan "látta" a Mucha- és a Turner-kiállítást is a Széepművészetiben, és azóta is sok új kiállításon vett részt. 
De nem ez a legtutibb. Hanem ha magunk csináljuk:) Úgyhogy íme néhány képi "irányelv". Megy ez...nem is kell semmit tanítani. Csak engedni. Meg összeveszni azon, hogy akkor most ki kapja meg a kék festéket....
Idén is zarándokoltunk, méghozzá nem is akárhogyan: Kettesben! És a fantasztikus érzés ettől nem lett kevesebb, amit átéltünk:) Egyik, most már nem egyedülálló, ám két gyönyörű gyerekkel elvált barátnőm elmondása alapján élete legszebb időszakát élte át közvetlenül a válás után, ugyanis: végre csak a gyerekeire koncentrálhatott, és végre valóban tudott minőségi időt tölteni velük. Természetesen nem a válás mellett érvelt sem ő, sem én, és nem is amellett, hogy csak akkor van ideje az embernek a gyerekeivel szép pillanatokat átélni, ha egyedülálló. Nem, természetes, hogy ez valahol pótcselekvés, hiszen a legszebb mégis a teljes család, de ha ez nem lehetséges, akkor a legjobbat kell kihozni az adott helyzetből. Pontosabban: rá kell érezni a boldogságra - így vagy úgy:) Talán csak az képes továbblépni, aki minden helyzetben megtalálja a boldogságot, a legjobbat. Úgy érzem, igaza volt a barátnőmnek: nekem sikerült. Boldog vagyok. Nemcsak azért, mert továbbléptem, és mert tudom, hogy valami jobbnak kell következnie akkor, ha valamit sikerül lezárni, hanem azért is, mert Zoéval az élet egyszerűen tényleg boldogság. Még akkor is, ha nagyon tud idegesíteni, amikor graffiti-ket rak a nagyi falára, vagy rákeni a ruhámra a vajat a kenyérről, csak azért, hogy egy nagy puszit adjon, vagy épp jól megharap...De a lényeg akkor is, hogy nagyon klassz kis csajszi, és minden pillanat áldás vele. A nehézségek is. Nagyszerű nyarunk volt, és folytattuk a zarándokutat, amit akkor kezdtünk, amikor Zoé született. Zalaszántót is útba ejtettük, és elmentünk, méghozzá reggel korán, az erdőn keresztül, a Béke Sztúpához. 
Addigra ébredt fel. Csodálatos volt hajnali 6-kor indulni a nagymamától, az osztrák határ mellől, majd tényleg, szó szerint út közben csak megállni, és elcsendesedni egy picit a sztúpánál. Persze az is nagyszerű Zoéval, hogy folyamatos interakcióra inspirálja környezetét, míg én igyekszem elbújni, és nem túlságosan feltűnni (ez is inkább egy anyai-visszafogó tevékenység eredménye, amit én tudatosan igyekszem felülírni, és nem túlságosan "metszegetni" a vadhajtásokat imádott csemetémnél), addig ő fantasztikus természetességgel kezeli a környezetét. Nem csoda, hogy Gentsen-láma Ladakh-ból, aki már több éve él a zalaszántói sztúpánál lévő gonpa szerzeteseként a csodálatos kis imaház, környező, balaton-felvidéki-hegyekre néző házacskájában egy másik ladakh-i szerzetestársával együtt, azonnal beleszeretett. Ennek kifejezéseként odament az oltárhoz, és levett egy nagy doboz Rafaellót (ó, miért is nem vagyok én pici, szőke copfos kislány, és miért egy ráncosodó, 36 éves mamóka, akit senki nem dobál hatalmas doboz Raffaellókkal...de legalább kívánhatok egy szerencsésebb Zoé-újjászületést:))), majd a kis csibész kezébe nyomta. 
Pici lánynak nagy csoki! - közölve a mamival, aki azonnal megragadta az alkalmat, és elvette a csokit, majd Zoét azzal manipulálva, hogy visszakapja, ha egy pillanatra ima-mudrára összeteszi a kezét! Hoppá! Ez ám a Tat-tvam-asi! Mindketten jók voltunk! A leghelyesebb mégis Zoé kérdése volt elmenőben: "Akkor most itt hagyjuk a Buddhát? Nem jön velünk?" Dehogynem! Hát persze, hogy velünk jön! Különben hogyan lennénk ilyen szerencsések?!:)
Repülni akar. Szinte folyamatosan. Ez különleges élmény Zoénál. Már egész pici korában feltűntek neki a repülők, most már hangról megismeri, és szalad a hang irányába. De nemcsak ez jelzi, hogy légies teremtmény, hanem gyakran emlegeti maga is: "Zoé repülni akar." Néha fel is ugrik hozzá. Lehet, hogy ez más gyerekeknél is így van, és semmi különös nincs benne, de mivel a mamája javíthatatlan romantikus álmodozó, ezért minden különlegeset belemagyaráz: hogy égi lény a gyereke, meg hogy biztos csak emlékezik, és valóban, régen mindannyian tudtunk repülni...etc...etc. A lényeg, hogy Zoé maga is lelkesedik a repülés minden lehetséges verziója iránt, legyen az modern technológia, vagy spirituális élmény. Élénken kérdezgeti, hogy mikor repülünk megint igazából. Nagy repülővel. Különösen, miután elmagyarázom neki, hogy ő már repült sokszor, annak ellenére, hogy olyan kicsike. Járt már Tunéziában, Egyiptomban, és Krétán is repülővel. Igaz, ő csak a múltkori széplaki búcsú rózsaszín kis helikopterére emlékszik, amellyel szintén felrepült a magasba:) És az egyik kedvenc meséje (természetesen a "Zénó a Zorix-bolygón"-mellett) a "Kismadár&Nagymadár". Tanulságos kis mese, magam is merítek belőle. Arról szól, hogy Kismadár és Nagymadár sétálni mennek, és Nagymadárnak nagyon könnyű a dolga, mert mindent elér, mindenkivel tud beszélgetni, míg kismadár lent kuksol pár centivel a föld fölött, és nem részesülhet a séta örömeiben, amiben Nagymadár, aki ugye tud beszélni a zsiráfokkal, és Elefánttal, akik persze észre sem veszik Kismadarat. Nagymadár eléri és meg tudja szagolni a magas virágokat, és még a kukacot is eleszi kismadár elől. Míg végül elérnek egy hatalmas, magas gyümölcsfához, amelyen mindenféle különleges gyümölcs van. Nagymadár nem éri el a gyümölcsöket, még felugrani sem tud. Kismadár viszont elkezd csapkodni a szárnyaival, és rájön, hogy REPÜL! Ezért gyorsan körberepüli a sétautat, köszön a zsiráfoknak, Elefántnak, megszagolja a virágokat (persze, behozza a lemaradást, mint minden igazi kisgyerek, pánikszerűen, hogy lemarad valamiről:), majd lecsippenti a két legfinomabb gyümölcsöt, hogy megossza ebédjét a Nagymadárral. Bizony. Nem minden a fizikai nagyság! Hajrá Kismadár!Hajrá Zoé!