Idén is zarándokoltunk, méghozzá nem is akárhogyan: Kettesben! És a fantasztikus érzés ettől nem lett kevesebb, amit átéltünk:) Egyik, most már nem egyedülálló, ám két gyönyörű gyerekkel elvált barátnőm elmondása alapján élete legszebb időszakát élte át közvetlenül a válás után, ugyanis: végre csak a gyerekeire koncentrálhatott, és végre valóban tudott minőségi időt tölteni velük. Természetesen nem a válás mellett érvelt sem ő, sem én, és nem is amellett, hogy csak akkor van ideje az embernek a gyerekeivel szép pillanatokat átélni, ha egyedülálló. Nem, természetes, hogy ez valahol pótcselekvés, hiszen a legszebb mégis a teljes család, de ha ez nem lehetséges, akkor a legjobbat kell kihozni az adott helyzetből. Pontosabban: rá kell érezni a boldogságra - így vagy úgy:) Talán csak az képes továbblépni, aki minden helyzetben megtalálja a boldogságot, a legjobbat. Úgy érzem, igaza volt a barátnőmnek: nekem sikerült. Boldog vagyok. Nemcsak azért, mert továbbléptem, és mert tudom, hogy valami jobbnak kell következnie akkor, ha valamit sikerül lezárni, hanem azért is, mert Zoéval az élet egyszerűen tényleg boldogság. Még akkor is, ha nagyon tud idegesíteni, amikor graffiti-ket rak a nagyi falára, vagy rákeni a ruhámra a vajat a kenyérről, csak azért, hogy egy nagy puszit adjon, vagy épp jól megharap...De a lényeg akkor is, hogy nagyon klassz kis csajszi, és minden pillanat áldás vele. A nehézségek is. Nagyszerű nyarunk volt, és folytattuk a zarándokutat, amit akkor kezdtünk, amikor Zoé született. Zalaszántót is útba ejtettük, és elmentünk, méghozzá reggel korán, az erdőn keresztül, a Béke Sztúpához. 
Addigra ébredt fel. Csodálatos volt hajnali 6-kor indulni a nagymamától, az osztrák határ mellől, majd tényleg, szó szerint út közben csak megállni, és elcsendesedni egy picit a sztúpánál. Persze az is nagyszerű Zoéval, hogy folyamatos interakcióra inspirálja környezetét, míg én igyekszem elbújni, és nem túlságosan feltűnni (ez is inkább egy anyai-visszafogó tevékenység eredménye, amit én tudatosan igyekszem felülírni, és nem túlságosan "metszegetni" a vadhajtásokat imádott csemetémnél), addig ő fantasztikus természetességgel kezeli a környezetét. Nem csoda, hogy Gentsen-láma Ladakh-ból, aki már több éve él a zalaszántói sztúpánál lévő gonpa szerzeteseként a csodálatos kis imaház, környező, balaton-felvidéki-hegyekre néző házacskájában egy másik ladakh-i szerzetestársával együtt, azonnal beleszeretett. Ennek kifejezéseként odament az oltárhoz, és levett egy nagy doboz Rafaellót (ó, miért is nem vagyok én pici, szőke copfos kislány, és miért egy ráncosodó, 36 éves mamóka, akit senki nem dobál hatalmas doboz Raffaellókkal...de legalább kívánhatok egy szerencsésebb Zoé-újjászületést:))), majd a kis csibész kezébe nyomta. 
Pici lánynak nagy csoki! - közölve a mamival, aki azonnal megragadta az alkalmat, és elvette a csokit, majd Zoét azzal manipulálva, hogy visszakapja, ha egy pillanatra ima-mudrára összeteszi a kezét! Hoppá! Ez ám a Tat-tvam-asi! Mindketten jók voltunk! A leghelyesebb mégis Zoé kérdése volt elmenőben: "Akkor most itt hagyjuk a Buddhát? Nem jön velünk?" Dehogynem! Hát persze, hogy velünk jön! Különben hogyan lennénk ilyen szerencsések?!:)
