...ezek a szavak már önmagukban is nagyszerűek, és rögtön szép dolgok jutnak róluk eszünkbe. Élet, sziget, természet: Minden, amit ezen a bolygón szeretünk. De ez hagyján! Hát még ha ezen szép kifejezések gyerekek nevei! És az ilyen találkozók nem véletlenek. Szerintem megszervezték. Biztosan, előre! És minket, szülőket titokban irányítottak, tudatilag befolyásoltak jó előre, hogy majd pont azon az augusztusi délutánon a tikkasztó melegben pont a Rózsa-dombon, a Gül Baba türbéhez kísérjük őket az NBC-re, a Nagy Bolygóbéli Csúcstalálkozóra. Ezt nekünk persze turista-városnézés fedőnéven nyomták le a torkunkon;) Biztos így volt, mert nem tudom, miért jött az a váratlan, intuitív érkezésem, hogy a számtalan nevezetesség közül Budán Andreasnak és Robertnek, bajor barátaimnak ezt "adjam elő". Mindegy. Jómagam így indokoltam meg: "Ez Európa egyik legészakibb muszlim síremléke, és a török időkből itt maradt emlékek egyik legjellegzetesebbje: Gül babának, a rózsák atyjának sírja." Őket érdekelte, Zoé(élet) meg csak így tudott csúcstalálkozót tartani Doával(természet) és Adával(sziget), a két Ruhr-vidéki, harmadik generációs németországi török kiskölyökkel, akik tanár szüleikkel 3 hetes dalmáciai nyaralásukat akarták lekerekíteni így, hogy még Budapestet is megnézik. Fura kis hádzs volt ez, az őrök jó nagyokat pislogtak, amikor a szent szökőkutat megrohanta egy szöszke, és két tejeskávé színű kiskrapek, akik ordítva fröcskölték magukra, és még inkább egymásra a vizet, bőrszandálokban rohantak bele egyenesen a kútba, míg mi, szülök megvitattuk a bevándorló-kérdést Németországban, a válságot, a magyarországi gazdasági helyzetet, és Zübeidával, a mamával kitértünk az ovik-sulik komparatív kérdéskörére a két országban. Egyszóval: hülyeségekről beszélgettünk. 
De azért abban maradtunk, hogy ha már így "megvezettek" bennünket jeles csemetéink, akik -láthatóan évezredek óta ismerhetik egymást, mert úgy játszottak egymással, mintha együtt lennének nap, mint nap, hogy akkor mi megyünk Mühlheim-ba, ők meg majd visszajönnek Budapestre. Csak hogy a gyerekek által kidolgozott titkos haditervet teljesítsük. Rájuk néztem, ahogy a hőségben őrjöngve pancsoltak, nevetgéltek, kergették egymást a síremlék és a rózsabokrok között, és furcsa, szívdobbantó, szintén örök-érvényű, valódi csúcs-élményem volt: Igen, ők valóban "csúcstalálkoznak" itt, és ők valóban a saját nevüket képviselik, nagy betűvel: ők a TERMÉSZET, akik SZIGETET alkotnak ebben a furcsa rohanó világban, azzal, hogy a pillanatnak élnek, hogy értik, mi ennek a fura, értelmetlen bolygónak a lényege, maga az önmagáért való lét, ami lehet, hogy értelmetlen, vagy nem az, az mindegy, de VAN. Ők az élet. A mindenkori önvaló, örök ÉLET. És megint valami fontosat megértettem általuk: Hakuna Matata:) Ne aggódj annyira! (Egy kicsit nekünk szülőknek azért kell aggódni, ez a dolgunk, hogy nekik ne kelljen annyira (persze csak addig, amíg ők is szülők nem lesznek)! Az élet szép, és a dolgoknak megvan a helye. Még az is jól van elrendezve, hogy meghalunk. Vagy hogy a következő pillanat már soha nem lehet az, ami az előző volt. De van, amikor egy másodpercre megkapjuk azt a kegyet, hogy kimerevítődjön a kép. És ez a kép most a szívembe égett. Az a meleg, augusztusi gyerek-csúcstalálkozó, és fröcskölős, kiabálós, élet-élvezős pillanat, háttérben a Rózsák atyjának csodás kertjében. Az élet kis kertjében...vagy nagy
kertjében.
