Elindultam a dinamikus jógaórára. Jó mélyeket szippantva a budai domboldalon felfelé a friss, esti nyárutó hűvös-langyos levegőjébe. Egyedül. Sem gyerek nem lóg rajtam, sem bevásárlószatyor, pelenkakarton, karjaim, mint szárnyak. Repülök előre, gyors és könnyed vagyok, mint az este. Biciklisnadrág, top, és a bebújós vietnami papucs. Szapora léptek, fürge vagyok, repkedek, mint egy kismadár, mint aki kiszabadult a kalickából. A féléves pici lányomból kocsmatöltelék lett, mert a Papával kocsmázni mentek fürdés helyett: néhány alkoholmentes sör, egy-egy cigi is biztos beugrik, és férfias-macsós traccsparti a szintén éppen szabadestés haverral az emberiség szellemi örökségéről, szakmáról, szexről, lóvéról - de hál'isten mindezt én nem hallom, mert: ÉN JÓGÁRA MEGYEK! Fél év óta először, egyedül!!!!Juhéjjj!...szökdécselve, mint egy kisgyerek! Egyedül, pillekönnyűen!...
Azaz várjunk csak: egyedül...egyedül...ízlelgetem magamban a szót...és hírtelen mintha más színezetet kapna. Amint belépek a jógaterembe, lassan elkezd felefelé kúszni a torkomon valami megmagyarázhatatlan, lassú, mardosó hiányérzet. Keverve egy jó adag lelkiismeret furdalással. Hiszen én egy kakukk-anya vagyok!!!Hátrahagytam a pici gyermekemet a saját jólétemért cserébe, és most hagyom, hogy megfulladjon a cigifüstben, és végignézze a pasik macsózását, és és és...persze, az sem mentség, hogy szabadban ülnek (tehát nem kap a gyerek cigifüstöt), vagy hogy Dani már jó ideje nem alkoholizál, és hogy megbeszéltük, hogy nekem is el kell kezdenem pár percre kikapcsolni, mert ez fontos, átbeszéltük, és tudom, az agyam, persze, tudja...de akkor is. Hol van most a gyerekem? Mit csinálok én a manó nélkül, itt, egyedül! EGYEDÜL!!!! Úristen! Egyedül, gyerek nélkül vagyok!
Egy vagyok a többi közül, azok közül a pasik és csajok közül, akik itt jógáznak majd velem együtt, és biztos mindenki sokkal jobb, mint én, és ujjal fognak mutogatni rám, amikor kiderül, hogy én egy csaló vagyok, hiszen jógázni sem tudok már, elfelejtettem az ászanákat, és ki fog derülni, hogy milyen szánalmas és béna vagypk, és igen...nos, nincs itt a Zoé, nem láthatják, hogy azért vagyok ilyen béna, mert nemrég született meg a kismanóm...szóval így! "Nem tudsz a gyerekkel takarózni!" - szólal meg a "gonosz"--nővér bennem. És igaza van (mint mindíg): Igen, nem tudok bebújni mögé, mert nincs itt. Csak én állok itt pőrén, amilyen könnyeden indultam, most olyan ólmos magány és szégyenérzet tör rám, legszívesebben kirohannék, egészen a kis családom után, bele a város forgatagába...egészen a kislányom karjába, és megölelném jó szorosan, és megígérném neki, hogy soha többé nem adom ilyen butaságra a fejem...és igen, lelepleződöm saját magam előtt is...nem bújhatok az újdonsült "anyai imidzsem" mögé, és máris semminek érzem magam, amikor magamról van szó, amikor egy kicsit másként is teljesítenem kell...hoppá!
De azért is bemegyek az órára! Közben érzem, hogy a félelem még erős, még feszegeti a torkomat, de egyre enyhül. A sav-ászanánál, a néhány csöndes percnél, amikor csak nyugodtan fekszik az ember ráhangolódva a világegyetem jóga-nyelven írt szinfóniájára, vagyis arra, hogy egyesítse testét-szellemét az univerzummal a gyakorlatok által, és ezáltal kiengedjen minden feszültséget, harmonizálva a planétát saját tudati működésével...-igen, itt érzem, hogy el tudom engedni. Lassú léptekkel haladok, egyre mélyebben az erdőbe, amely jótékony sötétséggel tudatomra borul, és amely végre kissé "leárnyékolja" az egómat, amely a folytonos, szüntelen aggodalomban keresi létjogosultságát, és engedem, hogy fáradt, 8 kilós féléves ivadékomat cipelő testem először hosszú hónapok óta elernyedjen, és belesüppedjen a vékony jógamatracba. Jó mélyen belélegzem a mindenkori tornatermek bordásfalos, gumival kevert, fülledt izzadságszagát, és érzem, hogy sírni tudnék örömömben: Mit bánom én, ha szarul megy a dolog, akkor is, akkor is, itt vagyok, jógázom, élek, létezem, önmagamban is, és nem kell magamat nagy számnak éreznem, mert egy vagyok a többi itteni emberrel,akikről semmit nem tudok, és akik értelemszerűen szintén nem kell, hogy tudják, hogy én ki vagyok, és honnan jöttem...
A lány, aki az órát tartja, végtelen egyszerű, letisztult, lényegre törő, mély, szinte nem is nőies hangon utasít, és valahogy ezt a jóindulatú semlegességet az óra végéig megtartja. Érzem, ahogy fokozatosan kioldódik a kobratartások, lehajlások, és tricon-ászanák hatására minden feszültség a derekamból, pont onnan, ahol a legjobban sajog az állandó hordozástól (büszke kontinuum-osként szinte mindíg vagy kendőben, vagy a kezemben van a gyerek, és ez persze fizikailag azért megbosszulja magát). Nagyon jó érzés, ahogy hónapok óta újra rámkacsint saját régi énem, és érzem, hogy megvan a kapcsolat. Megvagyok magamnak! Már tudom, hogy Zoé jó kezekben van, mert nem más, mint maga az Univerzum vigyáz rá (azon kívül persze, hogy saját Apjának szeme fénye is, aki nem mellesleg nem ma kezdte apai hivatását). Szóval, érzem, hogy nemcsak fizikailag hoz helyre a dolog, hanem lelkileg is olyan szinten megkönnyebbülök, hogy azt elmondani sem lehet. És megint sikerül valami fontosat megértenem: ha én hagyom elsűllyedni az "anyahajót", vagyis magamat, akkor az nem jó sem a Zoénak, sem az Apának, de senkinek végsőm soron. Régen megdőlt az a teória, hogy akkor vagyunk jó anyák, ha önfeláldozóak vagyunk. És különben is, az áldozat-szó eleve tabu! Vagy szereted, amit csinálsz, a gyerekkel való létet, vagy menj a sunyiba, de ne vállalj áldozatot, mert azt a gyerek olyan gyorsan megorrontja, hogy nincs az az amerikai keresőradar, amely bármilyen azonosítatlan repülő tárgyat úgy észlelne, mint a gyerek antennája "veszi", ha Te valamit nem szívesen csinálsz, főleg, ha áldozatokat vállalsz! Másrészt rossz példa: légy inkább természetes! Az nagyon bejön a legtöbb kölyöknél!
Ha odafelé öt méterrel a föld fölött repültem, akkor hazafelé olyan volt, mintha egyenes egy kőszáli sas könnyedsége költözött volna belém, mégis lassan, élvezkedve lépdeltem át az úttesten, a testi-lelki felszabadulás csodálatosan friss ízére ráérezve. Belülről a lépcsőház ajtajára akasztva Zoé békája mosolygott rám nagy cinkosan. Hát Te hogy kerülsz ide? Biztos valamelyik jóindulató lakó akasztotta oda, miután elhagyták út közben...
Békástól belépek az ajtón, ahol már vár a kis családom. Az első kérdésem mi is lehetne más:
-Drága Apaság! Nem csinálhatnánk rendszert ebből a jóga-kocsma-felállásból szerdánként?;)
