A csoda az, amikor újfent bepillantást nyerhetek Zoé által e bolygó működésébe...Amikor egyszerűen felfedezzük együtt a kis megbújó csodákat: a napfényben sütkérező bodobácsokat a borostyánlevelek tetején, mint megannyi kis csónakon, amelyek a hatalmas napfénytenger hullámait igyekeznek meglovagolni, miközben Gandhi furcsa, kesernyésen mosolygó mellszobra pillant le rájuk az európai nevesincs bokor lecsüngő indái mögül a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum kertjében, úgy, ahogy csak egy moksa-hívő tud mosolyogni, aki érti, hogy milyen balga ez a könnyes szemű, szoptatós újdonsült kismama a padon ülve, és álmodozva, hogy mennyire hiányzik neki a hazája, hiszen ő már tudja, hogy végső soron nincsenek távolságok...legalábbis nincs távolság Kelet és Nyugat között. Egy kicsit magam, a balga is érzem ezt, amikor a szemközti ház megbúvó klímaberendezéseit látom ugyanazzal a hanyagsággal a falra eszkábálva, ahogyan egymás hegyén-hátán látni őket Indiában is mindenütt.... hiszen az ember mindenütt ugyanolyan hülye! De a lényeg mégiscsak ez: Zoé, valamilyen rejtélyes oknál fogva valahogy teljesen "rákattan" Gandhira, és mosolyog, mosolyog, már-már nevet, le nem emelve tekintetét az öregről, aki egyrészt olyan hiteles politikus volt, másrészt pedig oly vitatható kópé, mert vajon azért mentek-e ki az angolok Indiából, mert ő éhségsztrájkolt?..Naivan merném hinni, hogy igen. Persze nem biztos, hogy mindez nem vágott egybe az angolok igényével, hogy végre maguk mögött hagyjanak egy istenverte helyet, amiért nem érdemes küzdeni, nem érdemes megpróbálni megváltoztatni, mert a karma győz: hogy nem változik semmi, mert nem kell strapálnunk magunkat...És csak az tudja szeretni Indiát, akinek a hazája. Mint nekem. Hiába minden, hiába a szabadulás Indiától, hiába a Rushdi-éhoz hasonlítható rossz tapasztalatok tömege, hiába születtem most európai-önfejű nőnek, akkor is. És furcsa módon örülök, hogy Zoé felismeri Gandhit, a kópét. Hiába cipelem őt az indonéz teknőchöz, hiába a Mahavirához, a kínai holdkapuhoz a csodálatos kertben, ő csak Gandhi-ra mosolyog...És én is mosolygok magamban. Sajnos nincs nálam fényképezőgép, hogy megörökítsem mindezt, ezért csak az elmém és a leírás tudja kimerevíteni a képet a Kis Tárám boldog arcával, amikor is érzi, hogy milyen csodálatos dolgok, helyek is vannak e bolygón...Pl. India. Vagy egyáltalán, hogy a bolygó maga csodás, mert van haja! Igen, ez jutott eszembe, amikor a Millenárison, a nyárutó csodálatos melegét élvezve üldögéltünk, és "Őmeztelendundinarancsbőrűpopsisága" lekúszott a kedvenc, kiterített szarongjáról, és felfedezte a füvet...lassan, óvatosan, aztán egyre izgatottabban. Megsimogattam a gyepet, és ez jutott eszembe: Tudod, ez a bolygó haja! Nézd meg, milyen csodálatos, finom, puha, és milyen "freeky", hiszen kinek van zöld haja?! Szóval ez egy freeky hely, de mégis, mégis, olyan különleges. Mint ahogy a zöld haj is....
Azt kívánom, tiszta szívemből, hogy még lásson a következő generációk hossza, még Zoé unokái is ilyen csudás dolgot, mint a fű...Pillangók és bogarak hazáját, hangyák játszóterét, és fáradt anyukák talpának kényeztető balzsamát...
