Pici Zoé Krétán többet fejlődött, mint egyáltalán azelőtt. Úgy érzem, az, hogy tudtunk teljes figyelmet szentelni neki, és egészen másként, sokkal intenzívebben kommunikálni vele, szavakkal, és metakommunikatív módon is, azt eredményezte, hogy sokkal gyorsabban reagált mindenre. Érezte, hogy nagyon jó energiák veszik körül, és a szülei nagyon boldogok. Az csodálatos benne, hogy annyira jól érzi a környezetét, és olyan fantasztikusan bele tud simulni a környezet energetikájába. Egyfelől itt éreztem, hogy elkezd hangosan felénk rikkantani, és ezzel mintegy kéri, hogy figyeljünk rá. Hosszan, valóban szándékosan elnyújtottan gügyögött, és sokkal hosszabb szótagokban: ijjagőőőő! Ez volt a kedvencem, ezt a tengerparton mondta! És mindíg jelezte, hogy jól van. Olyan csodálatos kis lény! De tényleg!
A másik dolog, ami nagyon tetszett, hogy egyre hosszabbra nyúlnak azok az idők, amikor elszórakoztatja magát valamivel, amikor játszik, és megtalál bizonyos dolgokat. Mindezt a kezével. Utánanyúl tárgyaknak, és képes velük elbíbelődni órákon keresztül is! Ez azt is jelentette, hogy rendeszeresen tudtunk nyugodtan vacsorázni. Sokszor figyeltem, szinte láttam valóban is a körbe-körbe futó szinapszisokat, ahogy szépen nyílik a kis értelme, és egyre több mindent vesz részre a világból.
Azelőtt is mosolygott nagyokat, de Krétán éreztem az igazi hosszú, élvezkedő, nagyon édes mosolyokat, amikkel úgy érzem, teljesen levette a lábáról a Papáját is!
Igen, Zoé nagyon ellenálló, és nagyon szuper kiscsaj! Mindegy, hogy a hegyekben, a leglehetetlenebb szerpentineken vágtunk keresztül a kis bérelt micránkkal, a Lasithi-fennsíkon, vagy éppenséggel Dél-Krétán kötöttünk ki, ahol utunkat állta a hegy, és nem jutottunk le a tengerpartra. És a Knosszoszi palota ásatásain elszenvedett 45 fok sem hatotta meg, de a repülésnél még kifejezetten úgy is éreztem, hogy élvezi. (Csak én féltem, életemben először, mert ott volt ő is velem.)
Az első este, amikor vacsora után elhatároztuk, hogy lemegyünk végre a tengerpartra, már kissé ránkesteledett, de még azért az alkony fényeit elkaptuk, a drága Pici Lány kicsit kibukott, és enni szeretett volna, ezért nagyon keservesen sírni kezdett. Olyannyira, hogy én is elérzékenyültem, és én is sírni kezdtem. Majd egy parkolóban, ami fent volt még a hegyoldalban, és ahonnan jól látható volt mind a tenger, mind pedig a város fényei, leültem a lábamat lelógatva, és megszoptattam. Akkor egy olyan erős dejávú-élményem volt, hogy beleborzongtam: igen, ilyen hegyoldali autóútra emlékszem Spanyolországban is, ahol fent ültem, és megvilágosodás-élményem volt a nagy agavék között. Mintha én is egy lettem volna a gigantikus méretű ufónövények közül. És most, a lemenő Nap fényében éreztem, hogy ott van az örökkévalóság: Úristen, mekkora félelem, féltés, felelősség! Egy pici lány, akinek az élete rám van bízva, és mégis, az az érzés, hogy az életemnek ő az igazi értelme! Dani a hátunk mögötti kis, elhagyatott otrhodox templomot fedezte fel, én meg ott sírtam, mint egy kisgyerek. Szinte hangosan: igen, értem már azokat, akik arról beszélnek, hogy ez több, mint csoda, ha az embernek gyereke lesz! És ez így igaz. Onnantól kezdve minden egészen más: elkerül a fókusz rólad, és többet már nem a te érzelmi hőfokod számít, hanem az övé. Jól jön ez az efféle elkényeztetett, intellektuális, kis picsuszoknak, mint amilyen én is voltam azelőtt;)
