Bár már megbeszéltem egy időpontot anya-magzat-kapcsolatanalízis kapcsán a szakemberrel, Raffai Jenővel, mégis úgy éreztem az utóbbi időben, hogy nagyon is szeretnék saját magam egy magasabb szinten is kapcsolatba lépni a kismanóval, és beszélgetni vele. Mindenről, arról, hogy milyen lesz majd itt az élet velünk, hogy ez milyen hely, és hogy mit jelent ő nekünk, hogy hogyan legyen a születés, kvázi egy csomó földi dologról, amiket nekünk kell egymással megbeszélnünk, hogy "olajozottan" működjenek a dolgok, viszont egy csomó olyan dologról is, ami megfoghatatlan, mégis fontos. Meghajolni a lelke előtt, és megköszönni, hogy idejön hozzánk.
Az első meditáción is megjelent már, amikor a tepidáriumban feküdtem, és Dani elment szaunázni. De valahogy akkor csak néhány instrukciót adott. Már nem is emlékszem. Olyan, mintha törölték volna a dolgot, viszont arra emlékszem, hogy megnyugtatott. Hogy ne aggódjak, minden rendben lesz a szülésnél, és egyébként is. Persze, hogy megnyugodtam, de nagyon aggódom akkor is.
Viszont a következő, itthoni meditáció fantasztikusan sikerült. Learom, hátha meg nem győztem meg mindenkit, hogy teljesen hülye vagyok!
Ugye alapvetően az a kérés az ilyen kapcsolatteremtések során, hogy a nők (ez nekem tetszik) elsősorban a méhükkel teremtsenek kapcsolatot.
Nekem antropológusként, de szellemi lényként ez logikus - el kell menni a forráshoz.
A meditáció során a méhem, mint egy csodálatos, paradicsomszerű virág nyílt meg számomra, ahova nagyon könnyen bejutottam, mert bársonyos szirmok símogattak csupán, és magától megnyílt, és befogadott. Bent csodálatos, piros trónterem állt, tele arannyal (érdekes, nem is szeretem annyira az aranyat, de a maximum szépséget, gazdagságot azért mégiscsak ez szimbolizálja), majd bele kellett ülnöm egy arany-lánchintába, ami felhúzott a mennyezetre, hogy onnan láthassam a jelenséget, ami kibontakozott előttem: lent, a trónteremben feljött középen egy csodálatos, színváltós, hatalmas kelyhű virág, ami olyan elképesztően szép volt, és tele életerővel, hogy olyat már régen láttam. És a virágból egy gyönyörűséges kis hercegnő szállt ki, barna, hosszú hajjal, aki félig kislány, félig bébi volt, és a szemem láttára változott szépséges istengyermekké. Hatalmas, mandula szemekkel. Világos, aranyosbarna haj, és nagyon, nagyon szép szemek. (Akárcsak az apjáé...).
Igen, először én beszéltem hozzá, és elmondtam, hogy nagyon várjuk, és csodálatos érzés számunkra, hogy megtisztel minket a jelenlétével, és nagyon, de nagyon szeretjük.
Annyira meg voltam illetődve, hogy többet nem is tudtam hírtelen mondani.
Majd ő is elmondott pár dolgot, de azt is hozzátette, hogy majd még folytatjuk a csevegést a legközelebbi "session" alkalmával.
Most is elmondta, hogy ne izguljak, hogy együtt leszünk, és együtt fogunk működni a szülésnél, és hogy ne féljek tőle, minden rendben lesz, és ne izguljak semmin. Minden jól alakul, csak legyek nyitott, és tanuljak. Csináljam tovább a dolgokat, jól csinálom, és ő majd elmondja, hogy mit kell még tennünk, és mindent előre megbeszélünk.
A többire nem emlékszem. Csak arra, hogy alig akartam elengedni, alig akartam kimenni, mert már most olyan szerelemmel szeretem, és olyan nagyon, hogy el sem tudom mondani. És ez nagyon jó érzés. Integettünk, elbúcsúztunk, és nagyon megöleltem, és mondtam, hogy várom, szinte sírva. Nagyon, nagyon várom! Várjuk!
