Azt mondták nekem az anyák, még mikor várandós voltam Zoéval, hogy aludjak sokat, aludjak, ameddik még tudok, mert utána úgysem fogok többet...Van benne igazság: abban az értelemben legalábbis, ahogy az egyik kórházbéli nővérke -maga is anya- értette: soha többé olyan nyugodtan nem alszik az ember, hiszen az anya feladata az, hogy a gyereke megszületésétől kezdve aggódjon érte, remegjen az egészségéért, boldogságáért, minden pillanatban. Ez normális. És tényleg így van. Ugyanakkor meg nem igaz az, hogy soha többé nem alszik jól az ember lánya: egyrészt, mert Zoé a legjobb fej a világon, és igenis sokszor van az kora reggel, hogyha véletlenül nem kel fel, és ébreszt 6 és 7 között, hogy magam ébredek, teszek-veszek, de csak azért, hogy elüssem az időt, és közben 5 másodpercenként megnézzem, alszik-e még, vagy felébredt-e már végre, hiszen úgy várom, hogy végre újra találkozhassunk reggel. És igen, ez jó hatással van rá, hiszen sokszor érzem azt rajta, hogy úgy ébred, hogy végre megint egy szép nap, nem sírva, hanem mosolyogva, hol a cicára, hol a piros vizilóra, vagy a delfinkéire, vagy egyszerűen csak úgy bele a takaróba. "New day, new fun!" - És azért sem igaz, hogy nem alszom jól, mert ugyan tényleg ez egy más minőségű alvás, főleg, amikor nem alszunk együtt, hanem mert az a néhány óra hol a délutáni szieszta közepette, hol hajnalban a világ legcsodálatosabb, legpihentetőbb alvása, amit valaha is átéltem. Ezt nem lehet jól szavakba önteni. Valamelyik tudós könyvben azt olvastam, hogy amikor együtt alszik a picivel a család, akkor álmában mindenki úgy helyezkedik, hogy hozzáérhessen a másikhoz. Sokszor kapom ezen magunkat, amikor felébredek. És igen, amikor együtt alszom a kislányommal, olyan megnyugtató, csodálatos álmot még nem talált ki a mesevilág, sem égen, se földön nem létezik olyan mennyei boldogság. Talán még sosem aludtam olyan megnyugtatóan, mint amikor először aludtunk itthon együtt Zoéval. És azóta is...
De van egy még jobb: amikor mosolyog álmában. Tudom, ez nem az a szociális mosoly, amikor konkrétan ránknevet a kis bestia, vagy amikor az apja válla mögül kikukucskál, és előadja azt a "bibibííí!"-mosolyt, vagy nem az az elégedett, tökéletes buddhai, vagy a tipikus csíntalan-mosoly, vagy a legdrágább anyára-mosolygok-és-megnyugszom-mert-minden-rendben-van-mosoly, szóval nem tudatos, hanem "csak" egy öntudatlan, limbikus mosoly. Igen, álmában. Vajon miről álmodhat ez a kicsi lány? Ez a kis fényküldötte tündérlény...? Azt nem tudom, csak azt, hogy amikor így látom mosolyogni, helyreáll bennem a világ kozmikus rendje, megértem az összes eddigi bukdácsoló inkarnációm tanításait, azonosulok a világ összes szépségével, én leszek a méz a virágban a kolibrire várva, megértem a fényeket: a világegyetem legtávolibb sarkai is fényárban úsznak, kigyúl a fény a legsötétebb alagutakban, kivirágzik a sivatag, és az emberek mindenütt örömtáncot járnak, az erdők hűsítő szellőt fújnak a hőségbe, és enyhítő tavasz járja át a sarkvidékeket...Nem, ezt nem lehet leírni. Csak érezni. Egy-egy ilyen leselkedésemen rajtakapva magam eloldalgok a kiságyától, és többnyire megkérdezem Danit csak úgy kontrolképpen, hogy szerinte normális vagyok-e? A válasza legtöbbször az, hogy nem, de senki sem az. Ez megnyugtató.
