A legjobb tanítás számomra az Alexandra volt. Mamám klinikáján az egyik kolléganőjével beszélgettem, aki egy dögös negyvenes csaj, két gyönyörő gyermekkel, bár sajnos most válófélben van, mégis valahogy mindíg csíptem a humorát, és amikor a második terheléses cukorvizsgálat közepette szenderegtem a klinikán, testvérem legújabb fogorvosi székében, ahonnan egy kezelés miatt felébresztve elzavartak, mondván: "Tessék bemenni a hajléktalan-szállásra, ha pihikézni akarunk!" - Ezt követően elegyedtem szóba Alexandrával, aki kérdezte, hogy vagyunk a kismanóval.
Persze, elkezdtem sorolni: Most jövök másodszorra terheléses vércukorvizsgálatra, mert elfelejtették a laborban megnézni, és vizelet is kell, és utána jógára megyek, és holnapután újabb ultrahangra, de az afp-n már túl vagyok, és egyébként is szuperül érzem magam a tornától, és jaj, nem, nem híztam túl sokat, tudod, nagyon figyelek, hogy csak teljes kiőrlésű kenyeret egyek, és sokat sétálunk Danival, hogy ezzel is fejlesszük a kismanó vesztibuláris rendszerét..."-
Erre az Alexandra csak ennyit mondott: "Nem baj, szívem! A következő gyereket már nem fogod ennyire túllihegni!"
Touché!Miss Orsi!
A legjobban irányzott pofon volt, amit kaphattam éppen akkor!Azóta is röhögök saját magamon! Úristen, de gáz vagyok!
Persze közben ezzel szinte egyidőben egy világosabb hajnali pisilés alkalmával, amikor elfelejtettem a tökéletes, középsugaras, reggeli, friss vizeletmintát...
A francba! Muszály ezt az egész elmebeteg "szart" magamra engednem?!
És szembe jutott Palolem beach, még annak idején: Goa, az Arab tenger, a hullámok, amik nem hagytak aludni a kókuszkunyhóban, és az az este, amikor a barátnőmmel, Katával hazafelé tartva a sziklán álló kunyhónkhoz, a pálmaliget szélén, a vaksötétben egyszer csak kialudt minden fény (az áramkiesés miatt), és egyszercsak elővillantak a csillagok...az ilyen pillanatokért érdemes élni. De ilyen pillanatnak gondoltam a gyermekáldást is.
Közben meg itt küzdöm, a vaksötét téli reggelen, a hideg vécén, a szürke lichthof-ra tekintve, a Mechwart-ligetnél, a zörgő-sárga villamos szomszédságában, ami álmosan szállítja hajnali műszakba a hamuszürkévé darált arcú szerencsétlen droidokat, és nekem meg persze jobb sors jutott, mert vár a védőnő, az okos tanácsaival, és intelmeivel, és rámömlik a magyar egészségügy egésze...akarom én ezt?
Nem, a következőnél tényleg csak tengermorajlást akarok, meg kókuszkunyhót, meg azt, hogy feküdjek a tengerparton, és nézzem a növekvő hasamat, és ne kelljen 75 gramm cukrot feldolgoznom kábán, és esetenként 4 vérvételen, genetikai vizsgálatokon, ultrahangokon, mindenféle őrült protokollon túlesni a tb-támogatás és nem-támogatás útvesztőjében, ahol én válok jobban hasznára az egészségügyi maffiának, sokkal jobban, mint nekem válik hasznomra ez az egész! Jó, nem őrjöngöm tovább!
A lényeg, hogy ne felejtsem el, hogy van választás. Mindíg van.
Szeretnék következő gyereket, de nem szeretnék szuper-kismama lenni már. Nem szeretnék mindent betartani. Csak egy lényeges dolgot: máshogy, máshol, másmilyen feltételek mellett. Pont azért, mert van választásunk.
