Fantasztikus érzés önfeledten örülni a kismanónknak, és annak, hogy minden szépen alakul. Azt hiszem, alapmentalitásunk, azon kívül, hogy tanulóbolygón vagyunk, az, hogy az élet lehet szép is, és tőlünk függ, hogy azzá tesszük-e nap mint nap, vagy sem.
Zoé útban van, és megállíthatatlanul növekszik. Ennek egyre inkább fizikai jelei is vannak, hiszen valóban, a hatodik hónap végétől kezdve látványosan szokott nőni a kismamák pocakja, és ez nálam is így van.
Írhatnék itt most terheléses vércukor-vizsgálatról, vérszegénységről, lábgörcsökről, hízásról és fogyásról, terhestornáról, jógagyakorlatokról, szülésznőről, és arról, hogy ki milyen vitamint ajánlott bevenni, és minden egyéb borzasztóan fontos, praktikus dologról, de azt hiszem, bár nyilván engem is, mint minden várandós, első gyermekes kismamát az összes praktikus kérdés is foglalkoztat állandóan, és nyilván ezek a dolgok az utolsó pillanatig, a szülésig, és azután is végig fognak kísérni, végeláthatatlan okos és okvetlen tanácsok kíséretében, engem mégis valahogy a dolgok lelki része foglalkoztat mindennek.
Nem tudok betelni azzal, hogy fürkésszem és megértsem ennek a kis lénynek a rám gyakorolt hatását, azt, hogy hogyan lehet egy alig magzati státuszba lépett kis embrió ilyen bölcs, ilyen hihetetlen átformáló erejű...
Ahogy már mondtam, világ életemben érzelmi, lelki beállítottságú ember voltam, aki képtelen azzal foglalkozni, hogy akkor most a Pamper's pelenka a jó-e, vagy az Aldiban kapható, és ilyen dolgok. Mégis, úgy érzem, hogy ilyen pragmatikussá még soha semmi nem formált át, és semmi nem tett ilyen lényeglátóvá, mint ez a hasamban növekvő kis magas rendű lélek-entitás, és úgy érzem, ez nagyon jó, mert azt a fejlődést, amit egész életemben, kvázi 34 éven keresztül vártam magamtól, egyszerűen szinte képtelen voltam hozni. Képtelen voltam embereket megbántani az őszinteségemmel, képtelen voltam magamért kiálni, képtelen voltam határozottan, érzelemmentesen fellépni, és most mindez nem az én érdekemben, hanem a gyerekem/gyerekünk érdekében történik. Ezt úgy is neveztem el, hogy ez egyfajta útvágás.
Persze ezen kívül, hiszen ezt már többször megemlítettem, hogy miből állt a konkrét "útvágás"-része a dolognak, most jutottam el arra a pontra, hogy már nem ez az elsődleges dolog. Immár a 3. trimeszterbe érve valóban elérkeztem - ha még nem is teljesen - arra a pontra, ahol egyrészt fizikai szinten "szorul a hurok" (hamarosan szülés, Te jó ég, az mit jelent?!, meg hogy itt lesz egy új kis lény köztünk, vajon hová rakjuk az ágyat, hogy is lesz ez?...ajjjjajjjajjj, lesz-e majd tejem, jó anya leszek-e majd, tudom-e szoptatni, egyebek...), de közben meg érzek egyfajta valóban jelenlévő jótékony befelé fordulást, egyfajta érzelmi szintű ellágyulást, a szó jó értelmében, és anyává válási folyamatot.
Egyrészről olyan dolgokat, amik rám jellemzőek, de olyanokat is, amik eddig nem voltak: elkezdtem a manónak énekelni. Azt hiszem, ezer éve, hogy nem énekeltem már. Talán Goán, Palolem Beach-en, a tengerparton hajnalonta utoljára...Csak mert hallottam, hogy ez az, ami a legjobban fejleszti a kismanó ritmusérzékét és muzikalitását. Hol bajanokat, hol a Tavaszi szelet...hol pedig karácsonyi énekeket. Ami épp eszembe jut. Mondjuk egy-egy szép malayalam dalt Sheila Chandra-tól. Nem vagyok még túl jó, de úgy gondolom, minden jó, ami a manónak jó.
És igen, megint visszajött a valódi énem...már nem verek meg senkit, és nem is küldök el mindenkit melegebb éghajlatra, hanem megbékültem a világgal.
