2008, 11.27.
Sajnos elvesztettük az első kismanót. Ahogy már említettem, igyekszem az életet annak teljességében megélni, és minden veszteséget is a tanulási folyamat részeként tekinteni, ami azt jelenti, hogy valószínűleg ennek is megvolt az értelme. Öt hetesen kilökődött, tehát nem maradt meg a terhesség, és ma már tudom, hogy ennek nagyon is meg volt az értelme. Még akkor is, ha nagyon, de nagyon fájt. Túl korán fogtunk bele a "gyermekáldás-projektbe", és még sehol sem volt előkészítve a megfelelő terep a számára. Sem lelkileg, sem energetikailag, sem sehogyan. Ezt nehéz belátni, főleg, ha az ember nagyon akar valamit, vagy valakit...Vagyis meg kellett értenünk azt, hogy "egóból" nem mehet a történet. Nagyon szeretjük egymást, nagyon szeretnénk közös családot, és ez nagyon jól hangzik, és alapvetően ennyi elég is szokott lenni, de azt hiszem, a mi kis "tulku lámánknak" ez érthető módon nem volt elég érv, teljesen jogosan. Miután kijöttem a kórházból, elmentünk Londonba, egy kicsit helyrerázódni, lelkileg feltöltődni...azt hiszem, ennyi múzeumban még sosem voltunk egyszerre:) Vajon miért?
De a lényeg, hogy elhatároztuk, nem hagyjuk ennyiben a dolgot. Igen, amint lehet, újra próbálkozunk, és meghívjuk azt az okos kis lényt hozzánk, már jobb feltételekkel. Nagyon pozitív feltételekkel indultunk neki az új projektnek, azonban a java még hátra volt...azt hiszem, ennyi harc, ennyi vita, ennyi nehézség, ennyi karma-letevés régen történt az életünkben (életemben - pedig híres maratoni karmastoppos vagyok:), mint az elmúlt hónapok során. Azt hiszem, ezt nevezik "úttörésnek"...vagyis amikor valami (valaki)önmagától is, de segítséggel, a mi segítségünkkel utat tör magának. Egymást kellett betörnünk (fizikailag és lelkileg is), emberileg, és persze egy csomó minden mást is: helyet csinálni magunknak, a mi kis családunknak, ami még most is zajlik. És ez nagyon sokszor egyáltalán nem szép, nagyon véres harcok árán történt, amiről gondolni sem mertem volna, hogy egyáltalán megtörténhet. Köztünk is véres harcok dúltak, de legfőképpen nagycsaládi színtéren. Dani szüleivel és nagyobb családjával néha kicsit különböző nézeteket vallunk a szeretetről, tiszteletről, elfogadásról, és arról, hogy hogyan kell egymás mellett élni az "élni és élni hagyni" elvek alapján. Azt hiszem, nekem jutott az a hálátlan feladat, hogy erre rávezessem a bővebb családunkat. Talán azért volt ez most nagy lecke nekem, mert nekem is meg voltak a saját hadszíntereim a saját családommal. Az elhatározásom az volt, hogy nem is hagyom, hogy ezen a szinten működjön tovább az életem, hanem egyszerűen változtatok, és Daninak is segítek változtatni.
2008 július 13-án volt az utolsó menzeszem, és tudtam, hogy most újra esélyt kapunk...Talán az a kis lény, aki nem akart szóba állni velünk, most mégis úgy döntött, hogy bár látja, hogy tök hülyék vagyunk, de talán mégis tanulékonyak, akkor még egyszer megpróbálja a "leszületést"? - Nos, igen, eddig úgy tűnik, hogy szilárd az elhatározása. Hogy miért? Mert a legdurvább harcok, vagy fogalmazzunk csak pozitívan "útegyengetések"-nek éppen a teherbeesés után jöttek. Az elmúlt 5 hónapban...
Nagyon pragmatikus a mi kis "tulku lámánk", és nagyon hatékonyan tanít minket!
Mindíg azt hittem, ha egyszer majd babát várok, a 9. rózsaszínű felhőn fogok csücsülni, és lógatni a lábamat, és kacarászva nézegetni, hgy nőtt-e már egy milimétert a pocakom, vagy valami ilyesmi. Ehelyett olyat mostam be a páromnak, hogy majdnem eleredt az orra vére, és ő is hasonlóan, de sajnos, mivel terhes vagyok, nem tudtam még jobban "megverni", ezért ő kerekedett felül. Majd költöztem el hatalmas, dühödt ordibálások közepette, és viszza...majd jutottunk el egy pszichológushoz, és folytattuk (folytattam!) ott az ordibálást... "Vagy a család, vagy én!" Sosem gondoltam volna, hogy én valaha csak megközelítőleg képes leszek ilyen pragmatizmusra. Mert azt mindíg is tudtam, hogy tudok aggresszív lenni, ha a saját vagy a szeretteim érdekeiről van szó, de tudok nagyon gynege és részrehajló, és "behódoló", konfliktuskerülő is lenni. De nekem is fel kellett nőnöm a feladathoz. Vannak, akik csak és kizárólag a "buldózerből" értenek. Igen, a papucsállatka-létnek is megvannak a maga működési könnyedségei, hiszen nem rendelkeznek komolyabb idegdúccal, úgyhogy a világból csak nagyon homályosan fognak fel valamicskét...Na jó, most gonosz voltam. De van olyan, amikor nem lehet valakivel jógiteát iszogatni egy füstölő mellett, és szomorúan a szemébe nézni, és azt mondani: Tudod, most nagyon megbántottál...Nem, van, amikor valakivel szemben tényleg csak a buldózer vagy a vaskesztyű segít. Ez is a buddhizmus egyik lényege: Mindíg a megfelelő eszközöket használd.
Sosem gondoltam volna, hogy ez is én vagyok. És hogy egy viszonylag konfliktuskerülő, sőt, konfliktusoktól bepánikoló kis hülyéből ilyen dühös "fenevad" képes kiugrani. És persze ebben az is benne van, hogy nem egyedül voltam: egy tulku láma segített ebben. Aki olyan körülmények közé akar kerülni, ami neki a legjobb. Aki maga rajtam keresztül utat akar vágni...és aki képes ilyen durva helyzeteket is embrionális állapotban végigélni. És ittmaradni.
Amióta valóban zajlik ez az útvágás, talán úgy érzem, szerelmesebb vagyok, mint valaha, és jobban értem az élet lényegét, és talán nyitottabb vagyok arra, hogy az élet mindíg nagy tanítás, és hogy sokszor nem véletlenül nem zajlik "hollywood"-i stílusban. De azt is, tudom, hogy mindennek meg van az értelme, és hogy ezeknek a harcoknak is meg volt.
Most ott tartunk, hogy egyre jobban képesek vagyunk élvezni az életet, ahogy lassan takarítjuk el a régi karmikus hozadékokat az életünkből: Daninak azt kell feldolgoznia, hogy az, amit a családja "szeretet"-nek nevez, az végső soron "önzés", és meg kell tanítania a családját valóban szeretni. De nem úgy, hogy küzd a szeretetükért, mert az szinte mindíg félremegy. Hanem úgy, hogy elengedi őket. És ha vissza akarnak jönni, akkor majd úgy, hogy lássák meg az igazi fényét. És meg kell tanulnia elengedni a régi házasságának minden körvonalát, és nem engem belehelyezni ebbe a körvonalba, hanem egy újat "körvonalazni", ami nagyobb, szélesebb, szebb, szivárványszínűbb, és pontosan olyan, amilyenre mindíg is vágytnuk. Nekem meg el kell engednem a félelmeimet, amiket a családját idejekorán elhagyó apám és ebből kifolyólag az anyám épített ki bennem, és el kell hagynom a verekedős nevelőapám okozta "károkat", és az ebből kifolyó védekezési, menekülési mechanizmusokat, vagy azt, hogy attól féljek, hogy nem szeretnek, és úgyis el fognak hagyni.
Mert ezek addig jók voltak, lehetett rájuk támaszkodni, mint "mankuszokra", de ez a magzat-manó nagyon mást követel tőlünk: azt hogy felnőtté váljunk, hogy végre ő lehessen gyerek. És igaza van: csak akkor jön, ha azt látja, hogy megbízható szülőkre talál. És eddig úgy néz ki, maradni akar. :) Ez persze nem jelenti azt, hogy akkor mi most hátradőlhetünk. Azt hiszem, jól fogalmazta meg Dani ma reggelinél: most kezdjük csak igazán megérteni a dolgokat. És ha ez sikerül, akkor nagyon szép út áll előttünk, és megkaptuk talán azt a tiszteletet a mi kis manónktól, hogy ennek érdekében mindent megtegyünk.
Érdekes, hogy mindíg a "manó" kifejezést használom a gyerekeinkre, ami olyan közzel áll a "mani"-hoz:)
Akép Brightonban készült, és ugyan ilyen kicsiben nem látszik, de Tim barátunk rendkívüli művészi érzékét dícséri, hogy a szoborban, ami a Földet ábrázolja, vagyis annak középső lyukában a tengeren egy kis hajó látható. Nem véletlen, hogy feigyelni kell a jeleket...Ez a manó minden oldalról jelezte, hogy jönni akar...
