Mivel nincs még rossz tapasztalata, egy újszülött csecsemő természetes módon bizalommal viseltetik a világ és annak minden dolga iránt. Ez a téma Zoé születése óta hihetetlen módon izgat, sőt, nem tudom kiverni a fejemből. Néhány héttel ezelőtt rosszul raktam be őt a hordozóba, amikor a hátamra akartam kötni, hogy a hátamon hordozva mosogassak, és közben mégis velem legyen. Természetesen nemcsak, mert a kontinuum-elv lelkes követője vagyok, nem az elv miatt, hanem mert tényleg mélyen érzem, hogy ez a jó nekünk. De sajnos -bár hál'Istennek térdeltem a szőnyegen, tehát nem teljes testmagasságban álltam-ahogy "feldobtam" a hátamra, valahogy, mivel harisnyában volt, elkezdett őrült tempóban lefelé csúszni, és csak úgy tudtam megakadályozni, hogy leessen, hogy odaszorítottam, amennyire tudtam, a testemhez. Igaz, ezzel tényleg megakadályoztam az esést, de sajnos a hordozó erős pántja végigszántotta a kis arcocskáját, két csúnya "féknyomot" hagyva pont a szeme két oldalán (milyen csodálatos szerencse mégis, hogy pont nem a szemét találta el). Természetesen keservesen sírt a kis drága, de 5 perc elteltével meg már mosolygott rám, és tudtában sem volt az engem folyamatosan, leírhatatlanul, üvöltően emlékeztető hatalmas barázdának az arcocskáján. És amikor rámmosolygott a kis nevető szemével, én kezdtem el sírni, és igen, újra beindult a gondolat-gépezet, az ősbizalom témája: Vajon hogy van az, hogy ő nem haragszik rám, én pedig a legszívesebben most azonnal kötél általi halálra ítélném magam, és azonnal végrehajtanám?! És igen, soha, de soha nem fogom magamnak ezt megbocsájtani, hogy a saját könnyelműségemnek köszönhetően fájdalmat, kárt okoztam a 6 hónapos, pici lányomnak, örökre elcsúfítva a gyönyörű szép angyalarcát!
Ő viszont rendíthetetlenül mosolyog.
Azt gondolom, néhány nap, sőt, egy hét kellett, vagyis sokkal hosszabb idő, míg egyáltalán némileg túl tudtam jutni a dolgon. Sokkal több idő, mint amennyi idő alatt begyógyult a sebecske, ami, köszönhetően a csodálatos kis fiatal szervezetnek, két nap alatt teljesen láthatatlanná vált. De nem az én lelkemben.
Újfent arra a következtetésre jutottam, mint már annyiszor: a mi szülői feladatunk megfelelni ennek a bizalomnak, a maximumokig! Vagyis mi részesülünk megtiszteltetésben azáltal, hogy ezek a kis lények minket választottak, és ennek egyszerűen meg kell tanulni megfelelni. Félre az egóval! Ezzel újra és újra szembesülök.
És honan jön ez a fantasztikus bizalom? Honnan tudja egy kis Zoé, hogy majd megetetem, hogy nem bántom, hogy nem hagyom a hidegben, vagy nem vetem alá számtalan kínzásnak, és nem dobom el magamtól? Vajon ezért csak a prolaktin-hormon a felelős, és kész?! Ennyire egyszerű lenne?! Vagy valóban létezik egyfajta gondoskodó isteni szeretet, amely ilyetén módon nyilvánul meg? Annyi mindenre tud az ember a rendelkezésére álló ismeretanyagok alapján válaszolni. Az ősbizalom kérdésre sosem tudtam.
Mégis amikor nézem, ahogy alszik közöttünk, ahogy a két pici karját mindkét irányban kinyújtja, hogy éppen csak hozzáérjen mindkettőnkhöz, ezzel mintegy energetikailag zárva az áramkört tökéletes, soros kapcsolásban -érzem, hogy tényleg működik a dolog: Hogy jogos az ő ősi, kódolt, természetes, kiszámított, magabiztos tudása arra vonatkozóan, hogy ez így van rendjén. Hiszen ösztönösen tudja, hogy a világegyetem jól kiszámított törvénye és rendje szerint: itt van a helye, így és ebben a formában. Alszik. Ha nem lenne bizalma, nem aludna. Csak az anyja ostoba, kétkedő gondolatai zavarhatják, akinek valami komoly baja lehet, hiszen "gondolkodik", ahelyett, hogy ő is ősbizalommal fordulna a világegyetem összes fenntartó ereje felé, és egyszerűen és "profánul" csak aludna. Persze, ezt már megmondták a kórházban: ez mostantól fogva már nem lehetséges. Az anyák többé már nem alszanak:)
