Furcsa, különleges, csodás érzések ezek. Világ életemben a Zoéra vártam, arra, hogy végre találkozzunk. Máshogy fogalmazva: világ életemben szerettem volna gyereket, és az utóbbi időben egyre inkább. Közben meg persze egész életemben ott lebegett néha Damoklész kardjaként, néha meg glóriaként, vagy álompillangóként az alkotás vágya, hol álmok, hol valóságos formában. És ezzel egyidőben meg a nő kreativitásának ereje tombolt bennem, és antropológusként is ezt kutattam, a nőket, itt, ott, és magamban is. Azt mondja Osho (is!), hogy a nő legkreatívabb alkotása a gyermek, és persze azt is, hogy menjünk a fenébe az ösztöneinkkel, mert a Föld úgyis túlnépesedett, inkább "festegessünk", mi nők! Biztos, hogy mivel minden nézőpont kérdése, ennek a véleménynek is megvan a maga legitimitása, és érthető, sőt, logikusan is követhető. Csak hát: Osho nem volt nő:) Igen, igaza van, a nő csak a szerelmen át képes megvilágosodni. De az igaz, hogy a nő leginkább akkor világosodik meg, ha gyermeke születik. És mivel nem volt nő, valahogy érthető, hogy nem tudta átélni azt, hogy a gyermekáldás mekkorra "turbochip" a kreativitás, az alkotó női énünk számára! Ez elmondhatatlan! Az egyetlen gond a dologgal az, hogy egyre kevésbé, csak nagyon "holt" időkben lehetséges valóban alkotni. Ennek ellenére úgy érzem, bár hihetetlenül feszít az érzés, hogy csináljam, és nem tudom (talán már soha:) követni, vagy horribile dictu utolérni magam, akkor is azt érzem, még soha, de soha az életemben nem voltam ennyire motivált az alkotásra. És nem éreztem soha ilyen erős ihletet. Képes vagyok néha hajnalban ott tocsogni a higítóban, csak hogy egy vacak kis mintát megfessek a már hetek, sőt, hónapok óta készülő (el fog-e készülni valaha is?) üvegképemen...És igen, a lelkem még akkor is szárnyal, ha egyetlen pici minta elkészül...de már akkor is, ha nem is tudom csinálni, csak rágondolok, mert tudom, hogy amikor nem tudom éppen csinálni, jó okom van rá, mert épp sokkal fontosabb dolgot csinálok valakivel, aki éppen belevájja a hosszú körmöcskéit a vállamba, és belekapaszkodik a hajamba, és belesúgja a fülembe, hogy: Hőőőőőgiőőőőő! És aztán lehány, és nyáltól csillogó szájjal rámvillantja a világ legcsodálatosabb, még fogatlan mosolyát. És...lets Flow...
