Azt hiszem, fantasztikus, hogy milyen nagyon kinyílik az ember (asszony) lelke, amikor megszületik a gyermeke. Persze, ezerszer hallottam már ezt az elcsépelt mondatot, de valahogy sohasem volt alkalmam megélni. És pont azért, mert hajlamos vagyok az élet minden kis történését még sokkal intenzívebben megélni, mint a környezetemben levők, valahogy úgy érzem, hogy most tényleg tombolok...jó értelemben, és nemcsak hormonálisan. De úgy is. Amióta megszületett Zoé, úgy érzem, azóta van csak valódi értelme az életemnek, pedig azelőtt sem tétlenkedtem sem kalandok, sem feladatok terén. De most érzem azt, amit egyik este szoptatás közben, egy meghitt pillanatban így fogalmaztam meg Daninak: "Mi a francot is csináltam én egészen 34 évig, Zoé nélkül?!" És ezt ő is értette, sőt, hasonlóan érzett: "Mit is csinálnánk mi nélküled, Te kis napfény?"
Még akkor is, ha persze tudvalevő, hogy egészen más életet követel egy pici baba, és bár itt a Millenáris, tőlünk egy hangyabokányira, vagyis amikor azt olvassuk az aznapi séta alkalmával, hogy az általam hőn szeretett Deva Premal & Miten spirituális zenész házaspár jön koncertet adni aznap este a Millenáris Teátrumba, egyenlőre még kihagyjuk, mert Zoénak az még így is egy picit túl hangos, de valahogy azt gondolom: majd, egy kicsit később, talán pár hónap múlva. Sőt, leginkább azt, hogyha Zoé szemébe nézek, és látom azt a mélységet és magasságot benne, amit mindíg is kerestem, emberi szemben, azt a tisztaságot, és szépséget, amit egy emberi lény szeme csak kifejezhet, akkor azt gondolom, semmi sem számít!
És kárpótlásul ott az internet csodája, mert így legalább szopizás közben is hallgathatjuk Deva Premal-t. Álljon itt egy, Yemaya istennőt megidéző dal, amit a Youtube-on találtam, és amelynek békéje és szeretetteljessége ki tudja fejezni azt az életérzést, amit mi most együtt megélünk. Már csak azért is, mert Yemaya Nagy Anya az, aki ezt a fajta anyai szeretetet képes közvetíteni, amit minden anya átél, amikor ránéz az általa táplált, szépen növekvő kis virágszálára!
