Mindíg is hittem benne, hogy a kismanó és köztem különleges kapcsolat van, mert ennek annyiszor annyiféle nagyon erős jelét, adta, hogy visszamenőleg el sem tudom sorolni. De ezek persze még most, a 28. hétben is sokszor csak az én érzeteimen keresztül működő "szignálok", és nem mindíg egyértelmű jelzések a babától...
Az egyértelmű jelzések alatt nagyjából azt értem, amikor pl. Zoé mozog, vagy valamilyen formában reagál a külső történésekre: ilyenek pl. a Pocket Coffee-bonbon, a zselés szaloncukor, vagy a karácsonyi beigli által bevitt glukóz-kiváltotta egyértelmű, vidám rúgások,a kismanó tökéletesen működő biológiai órájára utaló jelek reggel 6-7 óra tájban, amikor határozottan, a Papája számára is érthető módon tudtunkra adja, hogy: "Jó reggelt, lusta, felnőttnek csúfolt emberszabásúak! Hé, reggelit ki fog adni nekem? Legalább egy kis csokit, légyszi!" De ezen kívül még számos olyan akció van, amikor egyértelmű az interakció: pl. amikor Danival beülünk fürdeni egy kád vízbe, gyertyákkal (én csak kicsit később, amikor elég langyos ahhoz, hogy a pocaklakó számára is elviselhető legyen), akkor is jelzi, hogy most felmelegedett egy picit (persze, nem engedem a testhőmérsékleténél melegebb vízbe a pocakomat, mert tudom, hogy az nem jó neki), - de különös, és vicces módon minden melegre élénken reagál, és bár a védőnő minden szigorú tiltása ellenére elmentünk wellnesszezni az elmúlt hétvégén, mégis éreztem, hogy határozottan élvezte a manó az akciót. Nem mentem persze a forró szaunába, csak a tepidáriumba, a herbáriumba, és a fényterápiás helyiségekbe, ahol nem volt 38-40 foknál melegebb, és ott sem maradtam 5 percnél tovább egyszerre. Viszont jókat mulattunk, hogy a fényterápiás helyiségben, ahol egy kicsit melegebb volt- azonnal bukfenceket hányt, és látszólag nagyon tetszett neki a dolog.
A leghatározottabb jelzéseket az én hangom, a kezem, a Dani jelenléte és keze, valamint a narancs váltja ki. Az természetes, hogy velem nagyon közeli kapcsolat van, de az is fantasztikus érzés számomra, hogy Danira így reagál. Még akkor is, ha a papája személyisége nem feltétlenül egy gügyögős, sertepertélős, okoskodós, "tyúkanyó"-papa, bár azt hiszem, a legjobb apát róla mintázhatták, hiszen szíve minden melegével fordul a már meglévő manóink felé is, és nem azzal a mentalitással, hogy a válás után akkor a gyrekekek ott már nem is számítanak. Sőt, ellenkezőleg! És ugyanezt a törődést, szeretetet érzem a Zoé irányába is, ami számomra végtelenül megnyugtató. Néha beszél is hozzá, de azért inkább telepatikusan kommunikálnak, és ez sokszor még jóval mélyebb kommunikáció. Magam is sokszor telepatikusan igyekszem jelezni a kismanónak, hogy mi a helyzet, és azt is érzem, ha ő "üzen".
Ezek azok a nyilvános jelek, amik azt hiszem, nem térnek el az átlagos kommunikációtól, amit minden a magzatára kicsit is feugyelő anya megél. Van azonban egy rejtett szál...
És tudom, hogy őrültnek számítok a saját, spirituális. szellemi nézetemmel azok számára, akik nem hisznek az efféle dolgokban, de talán épp itt kezdődik a fejlődés, hogy merjünk önmagunk lenni. Ez üzenet a születő új élet számára is: hogy merje vállalni a felelősséget a sajtá személyiségéért.
Szóval, egyértelműen hűen hiszek abban, hogy a kis lelkek azért érkeznek hozzánk, hogy tanítsanak nekünk valamit. És sokszor inkább előbbi, mint az, hogy ők tanuljanak tőlünk. Azt érzem, én sokkal többet kapok a Zoétól tanítás szintjén, mint amit én neki valaha is adhatok, és ha mindent megadok neki, akkor sem fogom tudni soha meghálálni azt, amit tőle kapok. (Majd kérdezzetek meg, amikor már helyreállt a hormonszintem, és szembeköp egy hatalmas adag, a pfazacskójában összegyűjtött spenóttal, vagy amikor pimaszkodni fog velem, vagy az apjával, mert nem pasizhat tinédzser-korban úgy, ahogy ő szeretné, de ezeknél a sémáknál azért ő majd sokkal kreatívabb idegesítő dolgokat fog kitalálni...)
A lényeg az, hogy hiszek abban, hogy azért jön hozzánk, hogy tanítson nekünk valamit, és boldog legyen, és mi abban segítsünk neki, hogy hogyan legyen valóban boldog. Persze, ehhez majd bizonyosa dolgokat meg kell tanulnia, tőlünk, de úgy gondolom, mi csak akkor tudunk értelmes dolgokat tanítani, ha mi is megtanuljunk azt, amit nekünk meg kell. Hiába vagyunk mi az idősebbek - és ez az előző generációk hatalmas tévedése: hogy majd ők megmutatját...mert az könnyebb, mint csöndben lenni, és figyelni, és nekünk öregen is tanulni akarni.
Sokszor vannak nem egyértelmű jelek, amikkel a manó üzen, és mivel érzékeny vagyok ezekre a jelekre, ezért volt valószínüleg nem túl könnyú az első időszak "útvágása". Mert a manó bizotsítani akarja a helyet saját maga számára, és ezért olyan lépéseket követelt ki tőlünk, amikre álmunkban sem gondoltunk volna, hogy ezek fontosak lehetnek. Persze, mivel nagyon harcos volt az első 3 hónap, gyakran jön rám a szorongás, hogy vajon nem ártottunk-e a vitákkal, a kellemetlen helyzetekkel a kismanónak, és hogy magzati szinten ez mennyire rögzül. Ezért voltam olyan lázas keresésben az első időszakban, pl. a "Nő ezer arca"-csoportba jártam meditációra, vagy éppen terapeutához, de úgy éreztem, hogy bár sok szempontból valóban tudott segíteni, és rávilágítani dolgokra, mégis azt éreztem a vége felé, hogy a fejemre nőtt a csaj, és már ott is hibát keresett, és be akarta bizonyítani, hogy genetikai hulladékok vagyunk, és hogy sürgősen állandóan pszichológusi kezelésre szorulunk, ami persze heti több tízezer forintot jelentett neki. Az is jó volt, amikor ráéreztem, hogy ez nekünk már nem jó. Jó volt addig, amíg felmerültek és megoldódtak a problémák, de már nem jó. Ezért eljöttünk.
Úgy érzem, többévi spirituális útkeresés, és szellemi úton járás azért igenis megadja azt a relaxációs, meditációs rutint, amire úgy rzem, hogy szükség van ahhoz, hogy egy mélyebb, de inkább magasabb szellemi-lelki szinten kapcsolatba tudjunk lépni a kis manóval, akit kétségtelenül magas léleknek hiszek.
Ennek ellenére úgy döntöttem, a Hidas-Raffai-könyv, a "Lelki köldökzsinór" elolvasása után, hogy megszerzem a címét, és elmegyek a Raffai Jenőhöz egy kapcsolatanalízisre, de legalább egy próbakonzultációra. Hogy érthető legyen: az anya-magzat-kapcsolatanalízis alapja az az immár sok helyről bizonyatott eredeti feltevés, hogy a magzat rengeteg mindent megél már magzati korában, és sok szorongás, félelem, vagy későbbi pszichés gond magzati kori nehézségekre vezethető vissza. És ugyanez fordítva: a magzati kor egy hihetetlenül, bámulatosan befogadó időszak, amikor is a kismanók még a mamájuk pocakjában elképesztő módon fejleszthetőek, és alapvetően itt rengeteg dolog alakul ki. Hogy csak egy-két példát említsek: mivel tudjuk, hogy legkésőbb 3 hónappal születésük előtt a magzatok már képesek hallani, és a vesztibuláris (egyensúlyi) rendszerük is komolyan fejlesztehő ekkor már, nem mindegy, hogy "mit hall" a manó. Vagyis sokkal jobban fejleszti a muzikalitását, ha nemcsak zenét hallgatunk vele, hanem táncolunk és énekelünk is neki.
Olyan régen nem énekeltem már, pedig valaha szerettem. Most a legtöbbször cikinek tartom, és ha Dani itthon van, azért nem is nagyon szoktam. De most elhatároztam, hogy visszahozom ezt a dolgot az életünkbe, és azóta minden egyes főzés, mosogatás úgy telik, hogy hol magyar népdalokat ( Kolinda, Sebestyén Márta), vagy indiai szent énekeket, bajanokat, vagy bármit, amit tudok, angol dalocskákat, hülye kis musical-részleteket énekelgetek neki, vagy hastáncolok a régi kedvenc hastánc-zenéimre. És mindketten nagyon élvezzük. Biztos vagyok benne, hogy születése után fel fogja ismerni Hossam Ramzi hastánczenéjét, a Szerelem-szerelem-népdalt, vagy Sheila Chandra malayalam-dalait...vagy még a keralai-ausztrál barátommal, a goai tengerparton énekelt indiai altatókat...
Dani tegnap este a munkából megérkezve megkérdezte: "mit vétett az a kis szerencsétlen pára, hogy németül olvasol fel neki?!" - De úgy érzem, hogy mivel nekem második anyanyelvem a német, és ez az a nyelv, amit sajnos kivételesen szépen tudok és ejtek, valahogy fontos, hogy halljon nemzetközi dolgokat, és németet is. Felolvastam az indonéz mesékből a "madarak történetét", vagyis hogy a ravasz kis kakadu hogyan jutott úgy a sziget összes gyümölcséhez, hogy kitépte a kazuár összes tollát, és hogy hogyan lett színes, gyönyörű madár a koak, és egyszínű, szégyellős piros a bubut. Jó, mi:)))?
Ezen kívül a Ratu Kidul történetét, a tenger istennőjének történetét olvasom fel neki rendszeresen. Ez az a mese, amit Márti hallgatott és gyűjtött még Indonéziában, a barátnőm, amikor még ott élt, és amiből gyönyörű szép könyv született. Úgy érzem, egyáltalán "nem vagyok elfogult" akkor, ha azt gondolom, Zoé is a Tenger istennője, hisz az csak természetes.
Kis bálnalovas, aki azért érkezett ide, hogy mindenkinek boldogságot hozzon.
De Yemayáról már a következő bejegyzésben lesz szó....
