Zoé igazi Micimackó: nyáron nyaral, télen telel. Azt hiszem, nem hagyjuk ki az évszakokat, ahogy még születése előtt jeleztem: az a jó, hogy mostantól már nem egyedül kalandozunk tovább, hanem Vele együtt. Érdekes, nagyon sok izgalmas babás-mamás-blogot olvastam még várandósan, de leginkább azokkal tudtam azonosulni, amelyek arról szóltak, milyen nagyszerű kaland is az élet, és hogy tulajdonképpen csak eszközök vagyunk olyan értelemben a gyerekeink számára, hogy mindezt megmutassuk nekik:) Egyszerűen megőrülnék attól, ha arról kellene írnom, hogy milyen védőoltásokat kapott a kismanó, vagy tanácsokat osztogatni más kisgyerekes anyukáknak, hogy hol milyen ökopelust lehet kapni, és hogy mikor van legközelebb bababörze. Nem kritizálni akarom azokat a mamákat, akiknek igénye mindezt megosztani másokkal, sőt, nagyon hasznpsnak tartom az informatív, pragmatikus blogokat. Csak én magam nem vagyok ilyen. Az adminisztráció, a határidők és védőoltások a szükséges, gyorsan elintézendők kategóriájába soroltatik nálam, ami persze fontos, de minél gyorsabban letudjuk őket, annál hamarabb vethetjük bele magunkat az élet nyújtotta következő kalandokba, legyen az éppen a Mechvart-ligeten babásjógára sétálva, vagy éppen otthon, szülinapi meghívókat készítve, vagy a Kreischbergen síelve...vagy a hüttében "gőzgombócozva". Talán pont a Ranschburg-könyvben olvastam -és megerősítést találtam ezáltal alapfilozófiámra- hogy a szülőnek nemcsak testileg kell gondoznia, etetnie, ruháznia az utódait, hanem nagyon fontos az is, hogy egy tág és izgalmas világkép alakuljon ki benne, azaz fontos, hogy a szülő maga is érdeklődő, a világra és az őt körülvevő kultúrára nyitott ember legyen.
Nos, én nem tudom, hogy hol kezdődik és hol végződik a "jó szülő" fogalma, még a Vekerdi által megfogalmazott "nincs jó szülő, csak "elég jó szülő" van" -"elég jó szülője" sem...Talán éppen azért is, merthogy számtalan szabályt szegünk meg mi szülőként Danival rendszeresen: csokit nyalogatunk a még egy éves sincs gyerekünkkel, sőt, túrórudit, édességet adunk neki (én még nem is annyira, próbálom mosni a kezeimet;), és igen, velünk alszik, és igen, fent lehet, ameddig csak bírja (úgyis ő nyer, és mi alszunk el előbb;), és nincs semmiben szigorú rend, és igenis néz Teletubbies-t, és veszekedtünk is már a füle hallatára, sőt, számtalanszor nyúlok koszos kézzel a gyerekhez, hagyom, hogy rákenje az áfonyakrémet a konyhában a fehér falra, és a múltkor, amikor a Nagypapa Bogi kutyája háromszoros rajongással háromszor nyalt bele egymás után jó mélyen jeles kisdedünk szélesre kitátott kacagó kis ajkába, de úgy Isten igazából, jó mélyen, "nyelves csókkal", és bár a hideg futkosott a hátamon, és meg is mondtam a Bogi kutyának, hogy egy gusztustalan kéjenc dög, és takarodjon a gyerekemtől!...de leginkább csak röhögtünk a szőnyegen gurulva...Valaki azt mondta: Mielőtt gyerekeink lettek, elveink voltak, most gyerekeink vannak!" - Ez jó duma. Igen, valahogy így...
Egyetlen fontos elv azonban van, mert megmaradt -alapszemélyiségünk elválasztathatatlan részeként: a kalandvágy. Antropológusok vagyunk, buddhista filozófusok, hülye hippik, és egy csomó mindent nem racionális megfontolásból teszünk. Sőt, személy szerint én még különösen Kíváncsi Fáncsi is vagyok, és igen, sokat nyomasztom a Danit a "hurráoptimizmusommal", hogy: "Nem baj szívem, majd megoldódik!"
De ez fontos imput a Zoé számára: Szép ez a világ, és érdemes nyitott szemmel járni benne, észrevenni a csodáit.
Furcsa módon -bár spirituális úton járunk -mégsem kapott Zoé még semmilyen hivatalos vallási szervezettől "kiutalt" áldást. Ezt szeretném azért bepótolni, és itt most nem a keresztelőre gondolok. Majd, amikor elérkezik az ideje. De más szempontból meg fontos mérföldkőnek érzem, hogy már fent volt a hegyen: fent volt a Kreischberg-tetején:)
És a hegy mindíg egy kicsit azt jelenti, hogy felülről vagyunk képesek látni a dolgokat, sőt, azt is, hogy ott több esély van arra, hogy süssön a Nap. Még nem síelt, de már velünk volt, és az is érdekes, hogy én utoljára biztos, hogy 15-20 éve nem síeltem, mert nem szeretem különösen a téli sportokat, szemben az összes nyárival. De most sikerült megtörni a jeget. És erre büszke is vagyok, és nagyon örülök is: a manók, életükben először síeltek, és nagyon jól ment nekik. Zoé meg fent volt a hegyen. És ez is nagyon jó érzés. Bárhová megyünk, visszük magunkkal, és élvezi. Kíváncsi vagyok, mire fog emlékezni ebből a korszakból. De az is biztos, hogy ezek a dolgok valahogy rögzülnek, egy kis fénykamrában, az agyunk egy még ismeretlen területe, vagy a lelkünkké fotózza ezeket a korai élményeket...ezek a kismanók sokkal többet fognak fel, mint az bárhogyan is felfogható lenne épésszel. Lehet, hogy pont a vaníliaszósz illata marad meg az orrában, amit a gőzgombócra öntöttek, vagy a hóban sikló fémek éles hangja, de lehet, hogy a szikrázó napfény a fehér havon. Amúgy is ritkán lehet látni ilyen vakító fehérséget. Mintha az ember egy másik dimenzióba lépne át. Már ezért is csúcsélmény volt. Remélem, ez is bekerült a kis fotókamrába:)
