Antropológusként mindíg is a szociális nemi szerepek (gender studies) érdekeltek legjobban, és azon belül is a nők, a nőiség, és talán leginkább az olyan fontos átmeneti rítusok, mint a születés, vagy anyává válás, talán éppen azért, mert mindíg is arra vágytam, hogy végre anya lehessek. De a kismanónk születését nem tudom, csak szubjektív szemszögből leírni, hiszen életem legnagyobb csodája, ami történhetett velem. És úgy érzem, hogy fontos, hogy minél részletesebben megírjam Zoé születésének történetét, mert az idő minden részletet elmos, ami nem számít, és szeretném, ha a kismanónak is részletesen el tudnám mesélni, hogy milyen volt az első közös utunk az életbe. Zoé nem véletlenül kapta az "élet" nevet:) A papája már 10 évvel ezelőtt megálmodta egy éjjel a Himalájában, hogy lánya fog születni, akit Zoé-nak hívnak majd. Hihetetlen, és csodálatos, hogy 10 évet várt rá, de kitartó volt, aminek meg is lett az eredménye...
Persze, hogy nagyon izgultam a szülés előtt, és rengeteget foglalkoztatott a téma belül, és hol engedtem neki, hol eltereltem a figyelmemet a témáról. Írni is akartam róla, de már nem maradt időm blogbejegyzésre. Végül megírtam a cikket a Természetgyógyász magazinba, ahol is megjelentették, aminek nagyon örülök.
Voltak pillanatok, amikor nagyon féltem a szüléstől, és voltak, amikor éreztem, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga. Rengeteget készültem rá a fejemben mind pozitív megerősítésekkel (amiket persze néha "überelt" a félelem és az aggódás), mind pedig tornával, jógával, és a hittel, hogy bár szándékomban áll könnyen, szépen, és természetes úton szülni, és kész vagyok átélni a szülést, mint spirituális élményt, és nem csak túlélni akarom, mégis minden szándékomat felülírja a kismanó jólléte, és az, amit ő választ. Abban is bíztam, hogy összehangoltan fogunk együttműködni, hiszen ez volt jellemző ránk az egész terhesség alatt is.
Aztán, amikor elment a magzatvíz április 14-én éjjel 1-kor, remegve mentem le a galériáról, hogy ellenőrizzem, jól éreztem-e a dolgot. Jól éreztem:) És míg zuhanyoztam, úgy remegett a lábam az izgalomtól, hogy alig bírtam állni...belémhasított a felismerés, egyfajta különleges égi üzenetként: "Hamarosan Anya leszel...!" Azt hiszem, a készülődés inkább kíváncsisággal és boldogsággal vegyes izgalom volt, Danival szinte alig mertünk egymáshoz szólni, meg voltunk illetődve (sosem gondoltam volna, hogy a harmadik gyermeke születésénél is képes lesz ilyen megilletődötten állni, és ilyen pozitív izgalommal várni rá. Persze titkoltan, ahogy egy igazi macho-hoz illik:)
Éreztem út közben, a kórházba menet, hogy mosolyog ránk a Hold, és hogy végre tavasz van, rügyeznek a fák a Gesztenyéskertben, és igen, így illik várni ezt a kis csodalényt.
Aztán persze elsodortak minket az események. Már nem féltem a kórházba bemenni, mint először gondoltam, mert közben tényleg ott lappangott az érzés, hogy ez valami szuper dolog, ami most történik...
A vizsgálóban kiderült, hogy már egy ujjnyira tágultam, és visszaöltözés után egy hatalmas mennyiségű magzatvíz ömlött a farmeromra. A vajúdó tele volt kismamákkal- ahogy az ügyeletes szülésznő mondta: ez így szokott lenni ünnepek után. Furcsa érzés volt hallgatni a szülőszobákban vajúdó kismamákat, részben ijesztő, részben pedig együttérzést keltő élmény volt. Nem gondoltam volna, hogy hamarosan én is ugyanilyen hangokat fogok hallatni, és majd más kismamák hallgatnak kívülről - pedig így volt.
Danit egy idő után hazaimádkoztam, hiszen jobb, ha alszik egy kicsit az akció előtt. És még én is tudtam pár órácskát aludni az nst-n mért szabálytalan, fájdalommentes kontrakciókkal. Azt programoztam magamban, hogy hatalmasra tágulok, és kiengedem a kismanót az életbe...És minden egyes "fájás" ehhez segít hozzá, és az egész nagyon gyors, de csodálatos élmény lesz.
Reggelre megérkezett a szülésznőm, ami nagyon megnyugtató élmény volt. És mielőtt felhívtam volna Danit, ő már útban volt a kórház felé, míg a Moszkva-téren rászólt valaki, hogy kilukadt a kereke, és teljesen lapos. Szegényke:( Vissza kellett mennie kicserélni a kocsit, és végül a citróval rohant be lóhalálában. Mire megérkezett, még mindíg nem voltak erős fájásaim, de szabályos időközönként jöttek, és a vizsgálóban megállapították, hogy már háromujjnyira tágultam. Erőteljesen vizualizáltam, hogy hatalmasra tágulok, és próbáltam tényleg a légzésre koncentrálni a fájások alatt, amik azért eőrsödtek, és lazítani a szünetekben. Szinte végig csak álltam, még akkor is, amikor már bejutottunk az alternatív szülőszobába, ami egy hálószobának berendezett helyiség hatalmas franciaággyal, és IKEA-szobának is nevezik a berendezése miatt. Nagyon fantasztikus hely, most már tudom. Valahogy érezhetően azonnal bele tudtam engedni magam a dologba, amint bejutottunk, mert hírtelen olyannyira megerősödtek a fájások, hogy csak kapaszkodni bírtam, álltam, és már nem tudtam koordinálni az eseményeket: hogy milyen mécseseket gyújtsanak, mit szeretnék inni, vagy hogy milyen zenét akarok hallgatni. A csodálatos az volt, hogy a két segítőm, Dani, a párom, és Bottyán Emese, a szülésznőm olyan fantasztikusan ráéreztek, hogy pontosan mi kell nekem. Tényleg nagyon fantasztikusak voltak! Akkor adtak inni, amikor kellett, és amint beindult a következő fájás, erőteljesen masszírozták a derekamat, felváltva, és hol az egyikükbe, hol a másikukba kapaszkodhattam. Egymással is nagyszerűen tudtak együttműködni, de fantasztikusan rám is tudtak hangolódni.
Hallottam magam, ahogy fájások közben nyögök, éppúgy, mint a többi kismama - furcsa volt, hogy miért ugyanazok a hangok esnek jól annyi nőnek a fájások közben:), de érdekes módon ezek a furcsa hangok segítenek. Ez egy megváltozott tudatállapot. Sem az időt, sem a teret nem érzékeltem egy idő után. Csak a fájás végét vártam, és éreztem, hogy haladunk. A szünetekben megpróbáltam relaxálni, és ilyenkor pár pillanatra visszatértem a tudatomhoz, és ilyenkor tudtam kommunkiálni némelyest.
Éreztem, hogy nagyon sokat segítenek, és hogy két olyan ember van ott, akiben bízhatok, akivel minden gátlás nélkül meg tudom osztani ezt az élményt. Daniról mindíg is tudtam, és a szülésznő pedig az elejétől fogva nagyon szimpatikus volt. Idő közben felkínáltak másik testhelyzeteket, és igyekeztem hallgatni a szülésznőm tanácsaira.
Az ülés, guggolás nagyon rossz volt, és ezért nagyon sokáig álltam, hol a bordásfalba, hol a kommódba kapaszkodva, majd négykézláb próbáltam a matracon maradni, és az ágyba kapaszkodni. Egy idő után hiányzott a kapaszkodó, ezért a kádhoz húzattam a matracot, hogy a kád szélébe kapaszkodjak, de nem volt kényelmes. Majd az Emesébe, végül a Daniba kapaszkodtam teljes erőmből fájások alatt, aki azért volt némileg jobb, mert erősebb volt a keze, és nem kellett félnem, hogy összetöröm - egy idő után, gondolom, fájdalmas lehetett szegénykének:)
Volt egy pont, ami nagyon rossz volt, amikor hírtelen hányingerem lett, de a szülésznő megnyugtatott, hogy ez nagyon jó, mert ez nyolc ujjnyi tágulásnál szokott lenni...
Aztán egy idő után megint kérték, hogy ha tudok, álljak fel, és éreztem, hogy jól esik a gondolat, hogy kövessem az utasítást, még akkor is, ha fáj, mert az közelebb hozza az eseményeket.
Nem tudtam eldönteni, mikor kezdődtek a tolófájások, mert ugyanolyan erős fájdalmak voltak, mint a kontrakciók. Csak az Emese mondta, hogy ha érzem, hogy tolni kell, akkor nyomjak, és ne törődjek semmivel. Közben bejött az ügyeletes szülészorvosnő is, aki szintén nagyon helyesen bíztatott, hogy nyomjak jó erősen. Kicsit megijedtem, hogy talán nem nyomok elég erősen, és hogy "elégedetlenek" velem. Éreztem magamon, hogy még sosem erőlködtem ennyire. Furcsa volt ez is, hogy ilyen erősen tud nyomni az ember...Vagy legalábbis úgy érzi. A szülészorvosnő megállapította, hogy egy kicsit rövidültek a fájások, és hogy jó lenne, ha nem állna meg a folyamat, amikor olyan szépen kitágultam már. Ekkor már hol négykézláb, hol a szülőszéken "nyomtam" felváltva, hátulról Dani támasztott meg, és úgy éreztem, a szülőszékecske ugyan borzalmasan kényelmetlen, de hatékonyabb. Főleg, mivel Dani hátulról nagyon jól megtámasztott. A szülésznőm azonban nem engedte, hogy sokáig a szülőszéken maradjak ülve, mert túlságosan elgémberedtek volna a tagjaim, és ezért váltott helyzetben történt a kitolás.
Ez talán kevésbé volt fájdalmas, mint a kontrakciók, de kellemetlenebb volt, mert úgy éreztem, nem tolok elég erősen, és inkább erőlködöm. A szülészorvosnő azt mondta, várjunk még egy fél órát, és ha kell, akor megsegítjük egy kis helyi oxitocinnal. Később csak azt vettem észre, amikor már elvette a tűt. Ekkor nagyon megerősödtek a tolófájások, és Emese bejelentette, hogy szülünk. Én nem tudtam, ez mit jelent, mert olyan erős fájdalmak kerítettek hatalmukba, hogy már csak arra tudtam koncentrálni, hogy egyiket a másik után túléljem. Ezek a pillanatok órááknak tűntek, pedig ha tudtam volna, hogy már csak 10 perc volt hátra!:) Közben nagyon bíztattak, mindhárman, hogy nagyon ügyes vagyok. Ez adott némi önbizalmat, de a következő körökben úgy éreztem, nem bírom tovább, mert olyan erős feszítő érzés kapott el, szinte mintha karóba húztak volna.
A szülésznő azt mondta, ha ügyes vagyok, három-négy tolás, és kint van a manó, és hallottam, hogy mindannyian a manóval bíztattak. Ez volt az a pont, amikor némileg a kétségbeesés határára kerültem, mert olyan erős volt a fájdalom. Mindíg is attól féltem, hogy a saját fájdalmam megakadályoz abban, hogy segítsek a manónak.
Különös módon ez valahogy eszembe jutott közben is. Lehet, hogy talán sírtam is, de az utolsó előtti fájásnál azt mondtam: "Nagyon fáj!"
Tudom, hogy többször is odakaptam reflex-szerűen a gátamhoz, miközben Emese tágította. Nagyszerű volt a gátvédelem, és az, hogy közben nem repedtem, csak egy egész picit a kisajkak környékén, amit aztán egy-egy öltéssel összekapott a doktornő a végén.
Nem tudom, mi adott erőt az utolsó kitolásokhoz, hogy ilyenkor milyen égi hatalom segít, mert ez az utolsó 10 perc nagyon súrolja az elviselhetetlenség határát. De valami mégis ott van. Hallottam a bíztató hangokat, és valami tényleg eszembe juttatta a manót újra (közben elfelejtettem pár pillanatra, mert lefoglalt az erős fájdalom).
Mindent beleadtam az üvöltésbe (nekem úgy hangzott, hogy állati hangokat adok ki, de később mondták, hogy nem is voltam olyan vészesen hangos). Éreztem, hogy erőt ad a toláshoz, ha erősen hanggal is megtámasztom azt.
A harmadikra kint volt a manó. Kiesett elém egy bordós-kékes, magzatmázas kis csomag - az én gyerekem:)
A fájdalmat mintha elvágták volna. Az első kérdésem az volt, hogy minden rendben van-e vele, vesz-e levegőt, jól van-e. Semmi nem érdekelt rajta kívül.
Azt hiszem, azért a szülés az egyik legszakrálisabb élmény egy nő életében, mert máskor nem adódik lehetőség arra, hogy egyrészt ennyire a határait feszegesse valami, illetve azért, mert olyan érzelem sem adódik gyakran, hogy ilyen erős, embert próbáló fájdalmat ekkora, mindent elsöprő öröm és boldogság kövessen.
Azóta sem bírok betelni a lányom látványával: ahogy a szemébe nézek, érzem, hogy galaxisok ezrei tükröződnek benne, az egész univerzum ott csillog. És a mosolya olyan, mint Isten legszebb arcának tündöklése - ahogy egy szufi bölcs mondaná.
Azt hiszem, hogy a manó is segített rengeteget. Attól volt ilyen szép élmény a szülésem. Ő adott erőt mindenhez. Ő és Dani. A pici családom.
