Tegnap láttunk egy filmet Danival a Nat Geo Wild-on...akkor nézünk tévét, amikor már olyan hullák vagyunk, hogy beszélni sem tudunk. Ilyenkor jön jól "levezetőként" a National Geographic, a Travel Channel, meg a Discovery - és ebben ki is merül a mi televíziózási kultúránk. Viszont mostanában sokszor vagyunk annyira fáradtak, hogy mielőtt még felkúsznánk az ágyba, a galériára, "erőteljesen pallérozzuk elménket" valami szellemi gyorskajával. Szóval...hiénák!
Nagyon szép történet volt, nagyon izgalmas felvételekkel. Kissé valódibbakkal, mint az Oroszlánkirályban, bár ott is csíptem a hiénákat, amikor kérte az egyik, hogy mondja ki a másik a király, Mufaszán(?) nevét, mert annyira "izgi" félelemmel tölti e név puszta kiejtése, hogy futkos a hátán a hideg. De ez a történet sokkal valódibb volt: a hiénák területek szerint külön klánokba tömörülnek, és ugyan nincs klánon kívüli exogámia (azaz házasodási tilalom klánon kívül), de azért nem könnyű a magányos egyedeknek bejutni egy-egy klánba. Viszont azért engedik, mert ez "vérfrissítő" erővel bír. Bizony, így odafigyelnek a genetikai állomány feljavítására időről időre! Nagyon gyakran matriarkátus van, azaz nőuralom a klánon belül, és aki a mátriárka gyereke, az hiába fiatalabb, maximális rangsorbeli előnyt élvez a többi idősebb klántaggal szemben. Magyarul: a hiénák nagyon jó anyák!
Természetesen egy kismama-tudatállapotú elmebeteg, magamhoz hasonló lény mindjárt messzemenő következtetéseket vont le a történetből.
A klán mátriárkái kegyetlenül megcsonkították (ez kevésbé volt persze szép jelenet, inkább nagyon összeszorult tőle a szívem) a másik klánból éjjel "átvadászó" alfa-hímet, és kis híján megölték. Nincs pardon, még a kicsinyeknek sem. A másik klán utódai akár el is pusztulhatnak éhen, az nem az ő dolguk!
A mátriárka "kislány" utódja azonban olyan magabiztosssággal nőhet fel, főleg, ha valóban jó területet foglal el az adott klán, hogy az egész életére kihat, és pszichésen egészen más viselkedésmintát mutat, mint egy olyan klánból jövő utód, ahol a klán nehéz körülmények között él, mert területileg nehezen tudnak vízhez vagy élelemhez jutni.
Furcsa, hogy egy buddhista-pacifista-hippi-spirituális-gondolkodású, magát "magas polcra" helyező emberi lény, hogyan változik át pillanatok alatt ösztönállattá, amint várandós anyuka státuszba lép!
Persze, röhögtem is magamon, de kritikusan figyeltem is magam. Milyen letisztult, és egyszerű szint ez az egész állatvilágbéli ösztönrendszer!
Tökéletesen együttéreztem a mátriárkával, és bár a "compassion", mint olyan, nem áll távol tőlem, hiszen ez "mahatara" egyik fő attributuma, valahol mégis, érzem, ahogy mátriárka, tigrisanya, vagy hiénaanyaként bárkinek, bármikor, bárhol képes lennék azonnal, gondolkodás nélkül átharapni a torkát, aki az én gyerekemnek csak egy haja szálát is meggörbíti, és természetesen semmi nem számít, még a családtag sem, még a saját párom sem (aki persze nyilván, a maga módján, alfa-hímként ugyanígy gondolkodik).
Hm...Furcsa érzés. Sokszor kapom magam ilyen gondolatokon. És hiába szégyellem magam érte, akkor is hazudnék, ha nem vallanám be őszintén magamnak, hogy így érzek.
Még a Marcellel és a Domival kapcsolatosan is. Sőt, sokszor velük igazán. Ezt már megbeszéltem a Danival is, és előre elnézést kértem, ha ez a jövőben előfordulna, de valószínűnek tartom, hogy elő fog fordulni. Beszéltünk erről mindkét oldalon: Dani is elmondta, hogy ő nagyon nehezen bírná elfogadni, ha én két gyereket hoztam volna a családba, mert van annyira macsó, hogy ő nem szívesen nevelné más gyerekét. Most értem meg, hogy mire gondolt, még ha ez nem is esett jól annak idején. Azt hiszem, hogy nálam sok mindent felülír az, hogy a saját életemben én vagyok az előző házasságból jövő, vagyis sorsközösségben azonosulok a Marcellel, meg a Domival. Velem nagyon rosszul bánt a papám második (negyedik) felesége, és nagyon ellenünk nevelte a papámmal közös gyerekeit. Mindíg kapunk egy esélyt a sorstól, hogy mi másképp csináljuk a dolgot. És igen, az egyik leglényegesebb dolog az, hogy a Marcell és a Domi a Zoé testvérei, a bátyjai lesznek! És az olyan jó! Vagyis ő ugyan a Daninak a harmadik gyereke, de nekem az első, tehát mindkét státusz előnyeit élvezheti egyszerre. Sőt, az is igaz, hogy nagyon fantasztikus védelem az, hogy már van két erős bátyja!
Érdekes azonban, hogy ez a hierarchia bennem csak akkor állt fel, amikor a Zoé megfogant.
Mert addig végig a Marcell és a Domi voltak az elsők, és éreztem, hogy értük küzdöm. Most a kis "csirke-agyam", vagy az állatösztönöm automatikusan "kijjebb" lökte őket, ami ciki, de ugyanakkor meg egy természetes, ösztönszerű dolog.
És persze, továbbra is nagyon szeretem a manókat, különösen a személyiségük miatt. Hiszen nem változtak semmit. A Domival eleve úgy vagyok, hogy bár megfogalmaztam, hogy nem én vagyok a mamája, és ez természetes, de nagyon fontos pártfogója, barátja, "védőügyvédje" vagyok, és nagyon örülök, hogy úgy állítottuk be a kiságyat, hogy ők, mármint a Zoé meg a Domi egymásra nézhessenek, amikor az ágyukban fekszenek.
Igen, most is sokszor érzem a Domival kapcsolatosan, hogy olyan, mintha a saját fiam lenne. A Marcellel érdekes, hogy nem. Ő is egy fontos barát számomra, de sokkal kevésbé ébreszt bennem anyai ösztönöket, mint a Domi. Pedig sokszor sokkal felnőttesebb, és sokkal jobb fej is tud lenni, mint a Domi, de azért összességében a személyisége szerint nem feltétlenül érzem, hogy ő annyira a gyerekem lenne. Nagyon szeretem, nevelem, rácsodálkozom, hogy milyen okos, sokkal élesebb eszű, mint a Domi, de a Domival tökéletes érzelmi egységet alkotunk, és ott van egy védelmi búra, míg a Marcellel nincs. Persze ez abból is eredhet, hogy mi a Domival "művészek" vagyunk, egy másfajta "állatfaj".
És persze Zoé mindent felülír. Ahogy mondtam.
És az is ciki, hogy milyen egy összeférhetetlen, elmebeteg, prolaktin-túltermelésben szenvedő anya vagyok, mert amikor megvettük végre a kismanó ágyát, meg a babakocsit - olyan jó, mert Dani számára ez egy sokkal kézzelfoghatóbb realizációja annak a ténynek, hogy itt hamarosan lesz egy kisbaba...-szóval, nagyon édes volt, ahogy azonnal összeállította az ágyát, és ott üldögélt végig mellette, nem tudott elszakadni. Láttam, hogy nagyon büszke arra, hogy most már minden gyerekét egy helyen tudhatja. Úgy gondolom, hogy ez az egyik legcsodálatra méltóbb benne: pont az, amit apámban mindíg is hiányoltam. Neki minden gyereke egyaránt fontos, és egyenlően kezeli őket, szemben apámmal, aki azért eléggé "elengedett" minket, de talán ez is enyhe kifejezés, hiszen sosem voltunk igazán vele kapcsolatban. De ezt is meg tudom érteni. És most már én felelek a gyerekem sorsáért, meg az enyémért is, a miénkért. A papámra pedig egyáltalán nem haragszom. Csak nem érdekel.
És amíg Dani párás szemmel nézegeti a közös gyerekszobát, és büszke arra, hogy a Zoé már mennyire más körülmények közé érkezik, mint annak idején a Marcell, és mennyire más, hogy neki már mindene megvan...és ezért is annyira szeretem.
Szóval, miközben ő így érez, én meg egy szörnyeteg "Rabenmutter"-nek, egy igazi gonosz, nem törődő anyának érzem magam, aki nem várja színarany lakosztályban a kis utódját, merthogy múltkor is voltam a barátnőmnél, ahol az újszülött kislánynak olyan fantasztikus napsárgában úszó csoda-babaszobája van, hogy olyat csak katalógusaban lehet látni...És hogy én még arra sem vagyok képes, hogy külön szobát biztosítsak a gyerekemnek!
Persze, hogy ez nem Dani hibája, mert ő mindent megoszt a gyerekei között, és a gyerekszoba gyakorlatilag a lakás felét teszi ki úgy, hogy közben Marci meg Domi itt sincsenek állandóan, és most már berendeztük a Zoé-sarkot is majdnem...de én, a gonosz, nyilván úgy gondolkodom, hogy a fenébe is, az elsőszülött gyerekemnek még egy saját szobája sincs. Én egy gonosz, rossz anya vagyok!
Ennek kompenzálására mint egy hörcsög, elkezdtem begyűjteni a Zoé cuccait - nincs még a kis királynőnek túl sok ingósága, de mindent, amit eddig beszereztünk, kaptunk, vettünk, találtunk...szóval, ettől most jobban érzem magam! Igazi ronda kis hörcsög vagyok. Fúj!
És nem számít a világ összes buddhista, jámbor, gnosztikus, magasabb rendű spirituális tanítása sem! Úgy van, igaza van Daninak - a nők, amikor anyák lesznek, elmebeteggé válnak! És mindenkit kifúrnak a saját gyerekük mellől, és onnantól már semmi nem számít, csak a saját gyerekük! És én még mondogattam neki, hogy: "neeeem, én jó fej vagyok, én nem leszek ilyen!" Dehogy vagyok jó fej, ugyanolyan rossz fej vagyok, mint bármelyik más anya!
Remélem, azért enyhül ez a pánikszerű féltés, hogy az én gyerekem elesik bármitől is...bár sokan mondják, hogy esély nincs rá! Amint anyává válsz, megszűnsz normális, magasabb rendű spirituális lényként működni, visszafordíthatatlanul állati sorba zuhansz, egy olyan ösztönszintre, ami az állatokkal egy szintre helyez, nem hiába, hogy asszony-állatnak nevezték a férfiak a régi korban a gyengébbik nemet!
Szóval, mostantól csak nagy buzgósággal tudom kijavítani a sok karmikus hibát, amiket elkövetek, és elkövetni szándékozom. Majd ki kell találnom valami mentálhigiénés programot, amivel hozzájutok egy kis "karmatisztogatáshoz"!:)
