2007, március 13.
Amikor megismerkedtünk a párommal, Danival, szinte egy csapásra tudtuk mindketten, hogy közös családot szeretnénk. Viszonylag hamar, öt hónappal összeköltözésünk után elhatároztuk, kifejezzük ezt az igényünket, és majd az Univerzum válaszol rá, ha akar... Dani tapasztalt, "öreg róka" a "terepen", már van két fantasztikus fia, Marcell (7) és Dominik (5) akik igazságtalan módon;) nem általam születtek, de ugyanúgy gyermekeimnek tekintem őket, és a hét felében-harmadában nálunk vannak. Szerencsésnek tartom, hogy intelligens módon történt a válás, és jó a kapcsolat az édesanyjukkal, így tényleg jól tudunk közösen, még több szeretettel a kölykök felé fordulni. Mágikus képességekkel rendelkeznek, igazi kis mágusok, mint az apjuk, és közben őrült önfejűek, rosszak, formabontóak, keatívak, és nagyon nagy szívük van. Akkor is őket választanám, ha nem "kaptam" volna őket "csak úgy"...
A karácsonyi szünet után volt egy ovi- és sulimentes nap, amikor egyedül voltam velük, kiszaladtunk a közeli játszótérre, hogy még gyorsan építsünk egy hóembert, mielőtt elolvad a hó. Azt mondtam nekik, súgják a kis hóember fülébe a kívánságaikat, és egészen biztos teljesülni fog. Ez azért vicces, mert olyan gyorsan teljesült mindannyiunk kívánsága, hogy tényleg csak a furcsa, ravasz, hóembernek öltözött kis mágus keze lehet a dologban...A manók kinyithatós, mágneses autópályát rejtő autót kívántak magunknak (múlt héten szállítottuk...), én pedig egy kicsit Dani kérését is tolmácsolva kistestvért kívántam a kölyköknek. Egyiknek sem volt első körben nagy esélye, mert az autót a manók tavaly látták egy kideríthetetlen helyen, és teherbe esni sem olyan nagyon könnyű, gondoltam én, látva-olvasva sok évek hosszú során át sok gyermekre váró pár kálváriáját, és persze maximálisan bennem volt a félsz, mint minden nőben, aki teherbe szeretne esni, hogy vajon nem vagyok-e meddő, és még sorolhatnám a sok butaságot, amit a tudatalattim "előrántott" fojtogató félelemként...
Körülbelül másfél hónapja hagytuk abba a védekezést.
Tegnap reggel kaptam egy emailt a páromtól, hogy talán jó lenne, ha csinálnánk egy tesztet, hogy megnyugodjunk, hogy talán már elindult és kacagva csúzdázik le a hozzánk a sugárgalaxison az a kis lény, akit várunk.
Nem mertem több, mint két hétig terhességi tesztet csinálni, mivel féltem, hogy esetleg mégsem...Sikeresek voltunk, úgy néz ki. :) Olyan furcsa, hogy egy talán hegyeket, tengereket megmozgatni képes, és talán néhány esetben isteni erővel is rendelkező emberi lény jöttét, aki lehet, hogy maga is nemzedékek szülöje lesz, egyetlen mályvaszínű kis csík jelez, ami csupán az én vizeletem hcg-tartalmát mutatja ki. Valahogy olyan elképzelhetetlen ez az egész. Mindíg is tudtam, hogy a legjobb, ami majd történhet velem, az az, hogy Anyává válok, és végre megtapasztalhatom azt, amit annyi Anya előttem, hogy végre nemcsak önmagáért létezik, hanem valaki másért, aki sokkal fontosabb lesz hírtelen, és onnantól kezdve mindíg. Mindíg is szellemi-lelki-spirituális megközelítésből álltam ehhez a dologhoz is, mint mindenhez az életben. Dani azt mondta, sokan, akik önzésől nem akarnak gyereket vállalni, azok nem értették meg ennek a bolygónak a lényegét...igen. mindíg is így éreztem.
Amikor végre rá tudtam szánni magam, hogy tényleg veszek egy tesztet, még bátorítóan rápillantottam a páromtól kapott Tárá szobrára, aki olyan jóságosan nézett rám, mintha ő tényleg tudná (hiszen tudja is!), hogy minden eljön a maga idejében, és hogy én is tudom, hogy most valami olyan jön, amit már nagyon rég óta vártam.
De persze a gyakorlatban most olyan hihetetlenül esetlennek érzem magam, mint már régen...hova fussak, mit kell tennem, egyáltalán, jól néztem meg, tényleg pozitív az a teszt?...Húha! Akkor, akkor én most...most akkor mi van?! És hogy biztos minden rendben van? mert elég halvány az a kis csík...és lehet, hogy nem is, vagy csak félig vagyok terhes...vagy hogy máris valami komplikáció lépett fel...? Hiszen az elmúlt hónapokban az összes oviban és suliban fellelhető vírust kellett Mahátárá-ként semlegesítenem, miután rendre "hazavágott" hol az influenza, hol pedig valami ismeretlen vírus, amitől 3 napig alig tudtam felkelni, és lázasan feküdtem, súlyos hasmenéssel...az is persze "bekavarhatott"...szóval,jaj!
..és aztán szépen, lassan elkezdett a jobbik felem, a szívem is (nyilván a logikám is) munkába lépni: Hiszen úgysem lehet semmi baj! Nagyon vártuk már a kis lényt, és tudtuk, biztosan, hogy jönni fog, csak még nem tudtuk, hogy mikor...akkor meg mit "majrézom" itt?!
Ennyire nem bízom az életben?! Igen, biznom kell az életben, hiszen a legjobb bizonyíték a kis mályva színű csík ott a teszten!
Persze, még mindíg izgulok nagyon, de bízom az életben. Danival tegnap este kiszámoltuk, hogy most lehet pont 4 hetes...hihetetlen, hogy milyen gyorsan megtörténik a csoda!
Este, amikor hazafelé jöttem az autótól, felpillantottam az égre, és egy baba formájú felhőképződményt láttam pont magam fölött, mégha kicsit furát is. Egy simulacra-t. Persze, már meg is őrültem ilyen rövid idő alatt...?!
De sebaj, lesz ez még rosszabb is az elkövetkezendő időben...legalábbis bízom benne. Az utóbbi időben minden hírtelen ingerültség ellenére is olyan hihetetlen nyíltan és boldogan álltam az élet minden kis dolgához, hogy magam is csodálkoztam, mert bár alapvetően vidám és pozitív gondolkodású vagyok, mégis, ez még annál is erősebb létmegélés volt. Most már tudom, hogy miért...És ezt mondtam Daninak is, ugyanazt,amit valószínüsíthetően minden édesanya az elmúlt évezredektől napjainkig: mindegy, hogy lány, fiú, ikrek, hármas, vagy egypetéjű, hogy szőke vagy barna, csak egészséges és boldog legyen! Hajrá, Kislény! Nagyon szorítunk, és várunk Téged!
Amikor megismerkedtünk a párommal, Danival, szinte egy csapásra tudtuk mindketten, hogy közös családot szeretnénk. Viszonylag hamar, öt hónappal összeköltözésünk után elhatároztuk, kifejezzük ezt az igényünket, és majd az Univerzum válaszol rá, ha akar... Dani tapasztalt, "öreg róka" a "terepen", már van két fantasztikus fia, Marcell (7) és Dominik (5) akik igazságtalan módon;) nem általam születtek, de ugyanúgy gyermekeimnek tekintem őket, és a hét felében-harmadában nálunk vannak. Szerencsésnek tartom, hogy intelligens módon történt a válás, és jó a kapcsolat az édesanyjukkal, így tényleg jól tudunk közösen, még több szeretettel a kölykök felé fordulni. Mágikus képességekkel rendelkeznek, igazi kis mágusok, mint az apjuk, és közben őrült önfejűek, rosszak, formabontóak, keatívak, és nagyon nagy szívük van. Akkor is őket választanám, ha nem "kaptam" volna őket "csak úgy"...
A karácsonyi szünet után volt egy ovi- és sulimentes nap, amikor egyedül voltam velük, kiszaladtunk a közeli játszótérre, hogy még gyorsan építsünk egy hóembert, mielőtt elolvad a hó. Azt mondtam nekik, súgják a kis hóember fülébe a kívánságaikat, és egészen biztos teljesülni fog. Ez azért vicces, mert olyan gyorsan teljesült mindannyiunk kívánsága, hogy tényleg csak a furcsa, ravasz, hóembernek öltözött kis mágus keze lehet a dologban...A manók kinyithatós, mágneses autópályát rejtő autót kívántak magunknak (múlt héten szállítottuk...), én pedig egy kicsit Dani kérését is tolmácsolva kistestvért kívántam a kölyköknek. Egyiknek sem volt első körben nagy esélye, mert az autót a manók tavaly látták egy kideríthetetlen helyen, és teherbe esni sem olyan nagyon könnyű, gondoltam én, látva-olvasva sok évek hosszú során át sok gyermekre váró pár kálváriáját, és persze maximálisan bennem volt a félsz, mint minden nőben, aki teherbe szeretne esni, hogy vajon nem vagyok-e meddő, és még sorolhatnám a sok butaságot, amit a tudatalattim "előrántott" fojtogató félelemként...
Körülbelül másfél hónapja hagytuk abba a védekezést.
Tegnap reggel kaptam egy emailt a páromtól, hogy talán jó lenne, ha csinálnánk egy tesztet, hogy megnyugodjunk, hogy talán már elindult és kacagva csúzdázik le a hozzánk a sugárgalaxison az a kis lény, akit várunk.
Nem mertem több, mint két hétig terhességi tesztet csinálni, mivel féltem, hogy esetleg mégsem...Sikeresek voltunk, úgy néz ki. :) Olyan furcsa, hogy egy talán hegyeket, tengereket megmozgatni képes, és talán néhány esetben isteni erővel is rendelkező emberi lény jöttét, aki lehet, hogy maga is nemzedékek szülöje lesz, egyetlen mályvaszínű kis csík jelez, ami csupán az én vizeletem hcg-tartalmát mutatja ki. Valahogy olyan elképzelhetetlen ez az egész. Mindíg is tudtam, hogy a legjobb, ami majd történhet velem, az az, hogy Anyává válok, és végre megtapasztalhatom azt, amit annyi Anya előttem, hogy végre nemcsak önmagáért létezik, hanem valaki másért, aki sokkal fontosabb lesz hírtelen, és onnantól kezdve mindíg. Mindíg is szellemi-lelki-spirituális megközelítésből álltam ehhez a dologhoz is, mint mindenhez az életben. Dani azt mondta, sokan, akik önzésől nem akarnak gyereket vállalni, azok nem értették meg ennek a bolygónak a lényegét...igen. mindíg is így éreztem.
Amikor végre rá tudtam szánni magam, hogy tényleg veszek egy tesztet, még bátorítóan rápillantottam a páromtól kapott Tárá szobrára, aki olyan jóságosan nézett rám, mintha ő tényleg tudná (hiszen tudja is!), hogy minden eljön a maga idejében, és hogy én is tudom, hogy most valami olyan jön, amit már nagyon rég óta vártam.
De persze a gyakorlatban most olyan hihetetlenül esetlennek érzem magam, mint már régen...hova fussak, mit kell tennem, egyáltalán, jól néztem meg, tényleg pozitív az a teszt?...Húha! Akkor, akkor én most...most akkor mi van?! És hogy biztos minden rendben van? mert elég halvány az a kis csík...és lehet, hogy nem is, vagy csak félig vagyok terhes...vagy hogy máris valami komplikáció lépett fel...? Hiszen az elmúlt hónapokban az összes oviban és suliban fellelhető vírust kellett Mahátárá-ként semlegesítenem, miután rendre "hazavágott" hol az influenza, hol pedig valami ismeretlen vírus, amitől 3 napig alig tudtam felkelni, és lázasan feküdtem, súlyos hasmenéssel...az is persze "bekavarhatott"...szóval,jaj!
..és aztán szépen, lassan elkezdett a jobbik felem, a szívem is (nyilván a logikám is) munkába lépni: Hiszen úgysem lehet semmi baj! Nagyon vártuk már a kis lényt, és tudtuk, biztosan, hogy jönni fog, csak még nem tudtuk, hogy mikor...akkor meg mit "majrézom" itt?!
Ennyire nem bízom az életben?! Igen, biznom kell az életben, hiszen a legjobb bizonyíték a kis mályva színű csík ott a teszten!
Persze, még mindíg izgulok nagyon, de bízom az életben. Danival tegnap este kiszámoltuk, hogy most lehet pont 4 hetes...hihetetlen, hogy milyen gyorsan megtörténik a csoda!
Este, amikor hazafelé jöttem az autótól, felpillantottam az égre, és egy baba formájú felhőképződményt láttam pont magam fölött, mégha kicsit furát is. Egy simulacra-t. Persze, már meg is őrültem ilyen rövid idő alatt...?!
De sebaj, lesz ez még rosszabb is az elkövetkezendő időben...legalábbis bízom benne. Az utóbbi időben minden hírtelen ingerültség ellenére is olyan hihetetlen nyíltan és boldogan álltam az élet minden kis dolgához, hogy magam is csodálkoztam, mert bár alapvetően vidám és pozitív gondolkodású vagyok, mégis, ez még annál is erősebb létmegélés volt. Most már tudom, hogy miért...És ezt mondtam Daninak is, ugyanazt,amit valószínüsíthetően minden édesanya az elmúlt évezredektől napjainkig: mindegy, hogy lány, fiú, ikrek, hármas, vagy egypetéjű, hogy szőke vagy barna, csak egészséges és boldog legyen! Hajrá, Kislény! Nagyon szorítunk, és várunk Téged!
